Ryan Murphy ezúttal a Netflix segítségével szállította legújabb sorozatát, amely bár 40-es években játszódik, ma is aktuálisnak számító kérdésekkel és jelenségekkel foglalkozik, ehhez pedig egy remek szereplőgárda és egy izgalmas, lehetőségekkel teli korszak volt a segítségére.
Bár a Covidnak köszönhetően sosem látott hosszúságú uborkaszezon van a filmeket tekintve, szerencsére a sorozatgyártás a streamingszolgáltatóknak köszönhetően nem megy át azon a traumán, amely a vásznon lévő társakat veszélyezteti. Ryan Murphy legújabb alkotása, a Hollywood május elején jelent meg a Netflixen, kapott hideget és meleget: mind témája, karakterei és sztorija aktuálisnak számítanak ebben a szélsőséges időszakban, amit a vegyes kritikák akaratuk ellenére is jobban megerősítenek.
A minisorozat egy csapat feltörekvő fiatal története, akik Hollywood aranykorában, a II. világháború utáni időszakban akarnak rivaldafénybe kerülni. Van köztük meleg, fekete író; fekete színésznő; félig ázsiai rendező; de a történetszálak a fiatal fehér színész, Jack Costello karakterével futnak össze, akinek szeretete a filmek iránt megadja az alaphangot a sorozatnak. Costello veteránként próbál betörni a filmiparba, azonban családja fenntartásához – nyersen fogalmazva – férfi prostituáltnak kell állnia. A munka révén végül bekerül a felső körökbe, ahol senki sem az, mint aminek látszik, és szörnyű előítéletek uralkodnak. Rasszizmus, (elég önironikus) homofóbia, szexuális zaklatás: igazából sokban nem volt más a világ, mint manapság, csak erősebben voltak jelen ezek a dolgok, és sikeresen a szőnyeg alá tudták söpörni őket. Murphyék Hollywood aranykorához a ,,mi lett volna, ha” felfogással álltak hozzá, amit kifejezetten jó ötletnek tartok, még ha egy eléggé öncélú végeredményt is kaptunk.
A csapatdinamika remek, ami elsősorban az erős mellékszereplőknek köszönhető. A fiatalokra sem lehet panasz (talán azért Laura Harrier nem volt a legjobb választás, nem hiteles), azonban az igazi fényt a kulisszák mögötti játszmák irányítói adják. Az Ace Studios két nagyágyú producerének szerepében Joe Mantello és Holland Taylor tündökölnek, míg Patti LuPone a tulajdonos feleségeként szórakoztatja a nézőket. Dylan McDermott egy valós személyen, Scotty Bowersen alapuló, kissé karikatúraszerű karaktert kapott, láthatóan remekül érzi magát benne. Cameókban is bővelkedünk, Queen Latifah beköszön Hattie McDanielként, Billy Boyd Noël Cowardként, rajtuk kívül számos létező, hollywoodi hírességet láthatunk a részek során, a show-t azonban a zseniális Jim Parsons viszi el Henry Wilson fikcionált verziójaként.
A Hollywood dialógusai Murphyhez híven csodásak, az viszont kevésbé megszokott tőle, hogy a történetvezetés is dinamikus. Murphy sosem rejtette véka alá a véleményét a rasszizmusról, homofóbiáról, azonban ilyen erős hangnemben még sosem mesélt ezekről a jelenségekről. A Hollywood fontos üzeneteket közvetít a mai, PC világban, mindezt pedig egy bájos atmoszférában teszi; rengeteg parabolát tol az arcunkba, mégsem válik didaktikussá. A sorozatnak megvannak a hibái, nem egy műalkotás, azonban kifejezetten jó nézni. Meglepődve konstatáltam anno a friss élmény után, kritikák böngészése közben, hogy bizony a szakértők rendesen elbántak Murphy álomvilágával. Leginkább azok voltak a negatívan ítélők sarokpontjai, miszerint egy stricit be lehet-e állítani abszolút pozitív karakternek, vagy egy szexuális ragadozó vajon jó útra térhet-e: és a sorozat hozzáállása így megváltozhat-e vele szemben. Vajon képmutatásnak számít-e, hogy pont a PC aranykorában következetlenül ítélnek és fogadnak el karaktereket? Vajon hol az elfogadás határa? Van neki egyáltalán? A Hollywood egy közepesnél jobb sorozatként a kritikai visszhangnak köszönhetően ragadt meg még jobban az emlékezetemben, hiszen görbe tükre a ló bizonyos túlsó oldalán lévőket is megmutattta. Egyébként bájos, nézzétek.
