Adott egy nő és egy férfi. A férfi rendező, éppen bemutatta saját filmjét, mely előre láthatóan pozitív fogadtatásban részesül. Hazaérnek. Már a film kezdetén érezzük: valami nem stimmel.
A Sam Levinson rendezte romantikus dráma különlegessége nemcsak abban áll, hogy fekete-fehér. A Malcolm és Marie egy kapcsolatot mutat meg, annak minden csúnyaságával, valóságával és fájdalmával együtt. A filmnek nem az a lényege, hogy minél több akciót vonultasson fel: a dialógus az, amely előrébb viszi a cselekményt, ez az egésznek az alapja, mint minden kapcsolatnak: kommunikáció két ember között.
Bátor hangvétel
A film nyelvezete elég erős, szókimondó, a rasszizmus ellen szót emel és olyan kérdéseket vet fel, mint az egyediség kérdése egy alkotásban, vagy a kritikusok hozzáértősége. Emellett olyan problémákról is szót ejt, mint a függőség, a hűség és a verbális bántalmazás.
A Malcolm és Marie több annál, minthogy egy pár veszekszik majdnem két órán keresztül: a kapcsolatuknak olyan mélységébe enged betekintést, mellyel valószínűleg sokan tudnak azonosulni. A kamera követi a két szereplő belső harcát, és abban a pillanatban, hogy a film elején becsukódik az ajtó, tudjuk: most belelátunk abba, amit valószínűleg nagyon sok pár nem mutat meg magáról.
A megbecsülés kérdése
De miért is forgatna valaki fekete-fehér filmet 2020-ban, amikor a mai technika lehetővé teszi a színes filmek létrejöttét, sőt, ma már azt sem mondhatjuk, az utóbbi drágább, mintha szimplán fekete-fehérben gondolkodnánk. Amikor csupán az előzetesét láttam a Malcolm és Marienek, azt gondoltam, a rendező valamiféleképpen a „klasszikus Hollywood”-hoz akar visszanyúlni, de amikor elkezdtem nézni a filmet, rá kellett jönnöm, korántsem erről van szó.
Habár tény, a film egyfajta kritikaként szolgál Hollyoodnak: azok a művészek, akik valamilyen kisebbséghez, vagy más etnikumhoz tartoznak, vagy éppenséggel nők (értsük: nem fehér férfiak), még mindig sokkal kevésbé vannak megbecsülve a szakmában, ezt a tényt Malcolm ki is hangsúlyozza a filmben.
Nem tudom, hogy ez volt-e a rendező szándéka, de a fekete-fehér kép egyfajta reprezentációja is lehet az egyenjogúság kérdésének, hiszen ebben az esetben teljesen mindegy, a színészek afro-amerikaiak, vagy sem: egy film nem lehet emiatt kevesebb. Nem arról van szó, hogy szimplán fekete arcokat pakolunk a filmvászonra, ettől még nem lesz elmondható egy filmről a diverzitás. Csupán két szereplő van, egy helyszín, egyformán szólalnak meg és szerepelnek a filmvásznon.
A film végén Marie újra visszatér ahhoz a sérelemhez, amelyet a film legelején elmondott Malcolmnak, ezzel keretet adva a filmnek. Malcolm nem ismerte el Mariet a kritikusok, más emberek előtt a bemutatón, nem fejezte ki szeretetét és köszönetét a barátnője iránt, aki nemcsak hogy a film születésekor, de mindig ott volt a rendező mellett, ráadásul a róla készített film részben az ő drogfüggő múltjáról szól, emiatt úgy érzi, valamitől megfosztották, miközben őt magát a „szőnyeg alá söprik”.
Háttal egymásnak
A két karakter érzelmi hullámvasútját követhetjük végig, miközben tudjuk: ezek után már sohasem lesz ugyanolyan a kapcsolatuk. Ezt alátámasztja az utolsó képsor: Malcolm egyedül kel fel az ágyban, Marie-t keresve megtalálja őt a ház előtt, csendben, háttal állva a hálószobának: háttal mindannak, amik ők ketten együtt voltak.
A cselekmény valós időben bontakozik ki, tehát nem telnek el hónapok, vagy évek: csupán egy este, mely, úgy vélem, szintén hozzátesz a film különlegességéhez. Hozzá vagyunk szokva az olyan filmekhez, amelyek másfél órában száz helyszínen, évek vagy legalábbis hónapok történéseit mesélik el, de sokkal nehezebb olyan filmet érdekessé varázsolni, amely kevés helyszínre, egy idősíkra és pár szereplőre alapoz.
Összességében egy nagyon erős filmről van szó, sokkal több annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Mély mondanivalójával és autentikus képi világával méltán vívta ki a nézők elismerését.
Korábban megjelent kritikánk:
