Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
Ezúttal Lackfi János versét olvashatjátok.
Múzeumlakás
Szeretek múzeumban lakni.
A nap legfontosabb teendője
a kacifántos kilincsű,
magas ablakokon át beengedni
némi kortárs levegőt.
A posztmodern fény bejön magától,
gondoskodik a kedvező
megvilágításról, mindent újraszül.
Az avas térképeken a leviatán
kora reggel kiissza
a kisebb tavakat és folyókat,
ettől kezdve véreres a tekintete.
A takarítónő tegnap elfelejtette
összehúzni a sarokban
a kereszthivatkozásokat,
melyek pedig sok mindent
bizonyíthatnának.
Egy későgótikus kőfaragvány
repecskes pofáját tapogatja,
ma sem borotválkozott,
ez így, nyolcszáz évesen
a lecsúszás jele.
A történeti hűség nevében
az egyik hátsó terem
ostromgépe gyújtóbombákkal
kezdi bombázni az infópultot,
így jelzi az ebédidőt.
Az ereszkedő délutáni nap
mind későbbre datálja
a korhű öltözékeket,
eltöprengek, milyen vékonycsontúak
voltak eleink, hogy nem verték be fejüket
az ajtófélfába.
Távozás előtt meghúzom
az alabástrom amforát,
ricinusbor tölti ki belülről
a testemet, folyékony üveg.
Az utolsó korttyal a korsó alján
elrejtett kulcs is belecsörren
gyomromba, úgy dereng át bőrömön,
mint egy interaktív tábla.
Lackfi János 1971-ben született, József Attila-díjas író, költő. Hatvanegy kötetet publikált, gyerekeknek, felnőtteknek, verset, prózát. Harmincnyolc műfordításkötete jelent meg,
Kreatív Írást tanít. Hat gyerek, négy unoka, ezer aprócikk.
