A hagyományos kritikák mellett személyesebb élménybeszámolókkal is jelentkezünk az idei Magyar Mozgókép Fesztiválról. A benyomásairól Király Csenge Katica számol be.
A távolsági közlekedés a következő a következő nap sem segített sokat rajtam. Kezdtem realizálni, hogy ez ennek a helyváltoztatási formának a sajátossága, sőt a szervezők is számoltak vele a háromhelyszínűség okán. Az első pénteki beszélgetések 16:00-kor kezdődtek a Hangvillában, Jókor, jó helyen címmel. Miként a műsorfüzetben nem tudtam fellelni, reméltem, hogy a pályakezdők lehetőségeiről szól majd.
A buszra való várakozás közben megismerkedtem egy harmadik gyerekét a napokban váró családapával, elmesélte, hogy a második gyerekének születésekor a felesége majdnem elvérzett a veszprémi kórházban. Miután beértem a belvárosba, kikerültem a könyvfesztivál standjait, nehogy megint minden pénzem eltapsoljam 500 forintos Esterházy kiadásokra. Veszprém város kétarcúságáról több helyivel is sikerült beszélgetnem. Az egyik oldalon áll a történelmi belváros lenyűgöző szépsége, artisztikus kávézók és ücsörgős teraszok sokasága, a másik oldalon a koros férfiak karcos stílusa helyenként Madrid külvárosával vetekszik.
Leellenőriztem a vetítés helyszíneit, a késés minimális esélyeit eliminálva, majd összemosolyogtam egy nővel, akinek egy öregúr arról magyarázott egy kávézóban, hogy „miért idéz mindenki Esterházytól, miközben Rejtőtől soha”.
A Jókor, jó helyen című szakmai beszélgetés előtt a Nekem te vagy könyvbemutatójába is sikerült belehallgatnom. A könyv A másik érintése című film regényváltozata. Buvári Tamás elmeséléséből kiderült, hogy elsőként film forgatókönyvként írta meg a történetet, majd regényben is, aztán ezután született meg a film végleges, átdolgozott szkriptje. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a mű fő témája „emberi érintés”.
A Jókor, jó helyen szakmai beszélgetésben Farkas Franciska, Gryllus Dorka, Mészáros Máté, valamint egy rangos magyar castinghálózat szervezői beszélgettek a színészi indulásról és lehetőségekről, statisztériák szerepéről és hasonló kérdésekről.
A beszélgetést követően pár perccel kezdődött A másik érintése című film vetítése. Magamban gratuláltam Buvári Tamásnak, amiért sikerült olyan filmcímeket kitalálnia, melyeket kivételesen nehéz megjegyezni. A film a fesztiválhoz hasonlóan a Balatonon játszódik, azonban meglepő módon nem a jelenben, inkább egy disztópikusan összemixelt jövőben. Ezen a Magyarországon egy ismeretlen, DND-fedőnevű vírus jelenik meg, ami megakadályozza, hogy az emberek egymáshoz érjenek és kései, eldurvult fázisban dührohamot vált ki belőlük. Főhősünk a fiával élő, elvált Misi (Orbán Levente) és a fiú (Cservák Zoltán), Kolos kísérletező tudósok egy csoportjához fordul, hogy megszabaduljon a vírustól – egyetlen esélyük egy közös utazás.
A másik érintése világa meglepően immerzív. Ez egyfelől a magyar tájak és környezet újraesztétizálásának köszönhetően történik meg, de emellett a két főszereplő színészi játéka is sokat hozzátesz az élményhez. Holott komoly kihívások előtt álltak: a klasszikus apa-fiú kapcsolat hallgatását kellett kiforgatniuk.
Buvári Tamás szituációs humora és szociális érzékenysége is meghökkentően pontos, utóbbi főként az apró mozzanatokban nyer teret. Mint a VR-kalandparkban egyensúlyozó kisiskolások, a benzinkutas utcai harc vagy a mellékszereplők („Ma nem jár a komp. A kapitány úrnak szülinapja van”).
Ha egy negatív jellemzőt kéne kiemelnem, a film dramaturgiáját mondanám: a mozi ritmusa a játékidő kétharmadáig kifejezetten feszes, utána azonban kicsit mintha nehézkessé válna a sok, különben mesterien létrehozott anyag. Okozhatja ezt az is, hogy minden utópiát/disztópiát nehéz lezárni, A másik érintése mégis jobb ennél, a tizedik perctől fogva az volt az érzésem, hogy ha abban a szent minutumban zárulna a film, akkor is teljesnek érezném.
A nap második premierje (Sas Ágnessel felosztottuk a feladatokat, én premierezek, ő díjkiosztózik), a Mellékszereplők nem sokkal A másik érintése zárlata után kezdődött, egy másik helyszínen, így a színészek egy részének is át kellett mennie. A martfűi rém rendezőjének, Sopsits Árpádnak a legújabb filmje részben emlékfilm, Telek Balázs fotós- életművész munkái adják az alapját.
Ugyanakkor elképesztően nehéz szó- és gondolatláncokba önteni azt a művészetelméleti kavalkádot, amit a Mellékszereplők jelentett. A film egy pap portréfotózásával kezdődik, az atya a fotós kérdésére a gyóntatásról mesél. Később megismerjük a község polgármesterét, feleségét, a fényképész párját és azokat a rendkívül szövevényes szálakat, melyek összekötik őket. Továbbá a filmben minden színész a saját nevén szerepel, a polgármester (akit a rendező játszik) Árpád, felesége Farkas Franciska, a fotográfus Jászberényi Gergely, Edina, az agyagozónő Dömök Edina. A film a művészeti ágakon kívül a férfiség és a nőiség mibenlétéről is gondolkodik, lacani, de minimum feldmári mélységekben. A rendezőt és a színészeket Gyöngyösi Lilla, a Filmtekercs főszerkesztője kérdezte a vetítés végén, ahol az is kiderült, hogy Sopsits Árpád volt a Rejtő-idézetekről szóló bon mot szerzője is.
Az arisztotelészi katarziselmélet szerint „a nézői tetszésnek össze kell kapcsolódnia az indulatokkal való megtisztulással és a szenvedélyektől való megszabadulással” – ehhez mérten a Mellékszereplők katarzisok és ráismerések sorozatát nyújtotta, ennek sok esetben a színészek zsenialitása (Farkas Franciska és rengeteg felkiáltójel) is okozója lehetett, de az is, hogy a rendező bízott a színészeiben. Mint mesélte, volt, amikőr ő játszott és a többiek rendezték.
Elvből tartózkodom az egyedül történő filmnézéstől, mivel részben az életem is egy film és néha már annak az élethű továbbadásával is bajok vannak. A film médiuma a fény; a vászon/képernyő és azon felül a filmklub. Ha komolyabban belegondolok, ebből a meggyőződésből tudott kirángatni a Mellékszereplők – apparátustól és környezettől függetlenül engedett a világában létezni. Azt hiszem, ez az az önfeledtség, amelyet a film rajongói a műforma legtisztább állapotában keresnek és találnak.
