Az európai film mint jelenség – Hollywood vitathatatlan hegemóniája ellenére – rendkívüli mértékű népszerűségnek örvend, és nem is érdemtelenül: az öreg kontinensen készülő mozgóképek minden aspektusukat tekintve színvonalas alkotások. Az említett csoport sajátos alágát képezi a szocializmus sújtotta keleti blokk filmgyártása, melynek egyik, művészeti szempontból kiemelkedő „barakkja” Csehország.
A filmes berkekben évtizedek óta magas nívóval büszkélkedő államban, ahol a kultikus film fogalma elsősorban olyan nevekhez kötődik, mint Miloš Forman és Jiří Menzel, már-már lehetetlennek tűnő kihívás újat mutatni, túlszárnyalni, vagy legalább megközelíteni a „nagyokat”. Szerencsére azonban néhányaknak több ízben sikerült olyan minőségben alkotni, amely a nemzetközi és a hazai elvárásoknak egyaránt megfelelt: Jan Svěrák Kolja (1996) című filmje ékes bizonyítéka annak, hogy van élet a Tűz van, babám! és a Szigorúan ellenőrzött vonatok után is.
1989, Prága. A nem éppen családcentrikus František Louka ötvenes éveiben járó csellista. A filharmonikusok közül eltávolított zenész temetéseken játszik, de folyamatosan halmozódó tartozásait törlesztendő, különböző mellékállásokkal is kiegészíti keresetét, például sírfeliratokat aranyoz újra. Szabadidejében előszeretettel hódol kedvenc szenvedélyének, a női nemnek. A szoknyabolond férfi megszokott mindennapjait egy nem éppen átlagos ajánlat borítja fel: egy barátja azt javasolja neki, kössön névházasságot egy fiatal orosz nővel, aki a letelepedés lehetőségét megteremtő gesztust nagyvonalú pénzösszeggel jutalmazná.
Louka megrögzött házasságellenessége miatt először elutasítja az ötletet, annak ellenére, hogy így kénytelen lemondani autóvásárlással kapcsolatos ábrándjairól. Édesanyjánál tett látogatása után azonban – az asszonynak anyagi segítségre lenne szüksége, és másik gyermeke emigrációja után csak itthon maradt fiára számíthat – úgy dönt, mégis „belemegy a játékba”. Ám az esküvőt és az el nem hált nászéjszakát követően rövidesen nem várt kellemetlenség sújtja a férfit: megtudja, hogy újdonsült felesége szó nélkül távozott az NSZK-ba – ötéves gyermekét hátrahagyva. Minthogy az anyós hirtelen szívrohamot kap, a csellista vonakodva ugyan, de ideiglenesen magához veszi a kis Kolját.
Noha a helyzet csupán átmeneti jellegűnek tűnik, Louka kelletlenül fogadja a megváltozott körülményeket. Eleinte csupán minimális erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a gyermek jól érezze magát. A kapcsolatteremtést kezdetben a nyelvi korlátok is megnehezítik: igaz, mind a cseh, mind az orosz szláv nyelvek, a „tea” és a „nagymama” szavakon kívül nemigen érti meg egymást a két, önakaratán kívül összekerült ember. A zenész agglegényi életmódját és a mindennemű elköteleződés iránti ellenszenvét tovább fokozza a történelmi-politikai miliő: a szocialista rezsim és a Csehországban állomásozó szovjet katonák teremtette gyűlölet bármi iránt, aminek köze van Moszkvához.
A cselekmény tragikus fordulata Kolja nagymamájánák a halála; a kisfiú teljesen magára marad egy idegen országban. Louka első reakciója az örökbeadási folyamat elindítása. Ezt követően megpróbálja saját édesanyjánál elszállásolni a gyermeket, de az asszony – miután világossá válik számára a csöppség valódi származása – megtagadja fia kérését. Nem marad más: a csellista egyik pillanatról a másikra apaszerepbe kényszerül. Ezen új fejlemény teljes mértékben felforgatja a férfi addigi életét, de fokozatosan mégis megszokja, majd megkedveli, végül megszereti a gyermeket.
Kettejük kapcsolatára sajátos, nem mindennapi dinamika lesz jellemző: Kolja elkíséri Loukát a gyászmisékre – aki ennek hatására szabadidejében előszeretettel rajzol koporsókat –, valamint a hölgylátogatókkal is kapcsolatba kerül, mégpedig több szinten: míg egyikük (lévén orosztanár) telefonon keresztül olvas neki esti mesét, másikuknak a hátrahagyott alsóneműjét kreatív módon hasznosítja újra játék gyanánt. A szépen lassan valódi családdá kovácsolódó páros életére a gyanús névházasságról értesülő hatóságok beavatkozása váratlan árnyékot vet, hiszen Louka ily módon figyelmük középpontjába kerül. Szintén negatív fejlemény a gyámügy beavatkozása, mivel kiderül, hogy Koljára igényt tart hazája.
Mindkét folyamatnak a rendszerváltozás, a szovjet befolyás megszűnése vet véget, ám a főszereplő nem osztozhat a felszabadulás eksztázisában fürdő Prága felhőtlen örömében: megérkezik Kolja édesanyja, és hazaviszi kisfiát. A reptéri búcsú érdekes ellentétet képez azzal a jelenettel, mikor első ízben Loukára bízzák a gyermeket, valamint szemléletesen érzékelteti kettejük kapcsolatának fejlődési ívét: a véletlen által összetaszított idegenek helyét két, egymást megértő és szerető ember vette át, akiket (noha fizikai értelemben véve kénytelenek elválni) a másikra gyakorolt hatásuk révén téren és időn átívelő kötelék fűzi össze. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a film zárlata, amelyből megtudjuk, hogy az egykor szoknyabolond, bizonytalan életmódot folytató zenész ismét a filharmonikusokkal játszik, és rövidesen – immár vér szerinti – apai örömök elé néz.
A Kolja kapcsán elkerülhetetlen a tárgyalt korszak történelmi hátterének tüzetesebb vizsgálata – ezt a cselekmény ismertetése is alátámasztja, amelyből kiderül, hogy a társadalmi és politikai változások felettébb nagy hatást gyakorolnak a szereplők életére. Az alaphelyzet a már említett rendszerváltozás időszaka, amelyet majdnem fél évszázados szovjet elnyomás előzött meg. A szocializmus hozadékai elsősorban az egyén által elszenvedett anomáliák. A főszereplő Louka életéből itt kiemelendő a tény, miszerint emigráns bátyja miatt rúgták ki a filharmonikusok közül, valamint ezért jelent rá különösen nagy veszélyt az, hogy a névházasságnak köszönhetően felfigyeltek rá a hatóságok. E példa egyértelműen bizonyítja: a szovjet rendszer egyik sajátossága, hogy az embereket nemcsak teljesítményük és személyiségük határozza meg, de közvetlen környezetük tettei is rájuk vetülnek.
Az ilyen mozzanatok alkalmazásával a rendező – a keleti blokkra jellemző, semmivel sem összehasonlítható miliő alaphangulatának megteremtésén kívül – frappánsan kapcsolja össze az individuumot a társadalommal, az egyénit a kollektívvel, ezáltal nagyfokú szervességet kölcsönözve a cselekmény elemeinek. A film ezen erénye azonban nem csupán Jan Svěráknak köszönhető, hanem édesapjának, Zdeněk Svěráknak is, aki remek munkát végzett forgatókönyvíróként. És mint főszereplő, tudniillik ő formálta meg Louka karakterét; pontos, precíz és hiteles színészi játéka pedig tovább emeli az egyébként is színvonalas mozi értékét.
Az apa-fiú együttműködésre tekinthetünk az alkotói nemzedékek közötti szakadék megszüntetésének allegóriájaként. Ezen értelmezést a film egyéb elemeinek hagyományba ágyazottsága is alátámasztja, a Kolján ugyanis egyértelműen felfedezhetők a menzeli hatás nyomai, amely elsősorban a film groteszk-ironikus, ugyanakkor megengedő humorában nyilvánul meg. Míg megmosolyogtató, hogy Louka egy gyászmisén sem átall kikezdeni kolléganőjével, vagy hogy Kolja – a kortársai körében népszerű témáktól eltérően – koporsókat rajzol, és női alsóneművel játszik szabad idejében, addig e mozzanatok reflektálnak is a társadalom jellegére, annak önmagából kifordított voltára. A Hrabal-írások megfilmesítőjének kézjegyére rímelő komikum nemcsak görbe tükröt tart a néző elé, de egyúttal folytonosságot teremt a múlt és a mozgókép keletkezésének ideje között, hiszen bizonyítja, hogy a későbbi nemzedékek szívesen alkalmazzák az elődöktől örökölt kifejezéskészlet bevált elemeit.
Érdemes néhány szót ejteni a film formanyelvéről. Az operatőri munkára alapvetően a merész, expresszív megoldások mellőzése a jellemző: sűrű – ezáltal nyugtalanító, a feszültséget fokozó – vágások nem fordulnak elő. Elsősorban svenkkel és közelítésekkel, illetve távolításokkal jutunk el egyik beállításból a másikba oly módon, hogy mindig az éppen szereplő karakter, vagy az adott pillanatban fontos történés kerüljön középpontba. Az efféle kameramozgások fokozottan kihangsúlyozzák a lineáris cselekményvezetést, ami minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult a film nemzetközi sikeréhez, hiszen e technika David Bordwell terminológiája szerint a klasszikus elbeszélésmódba illeszkedik, következésképpen könnyen fogyaszthatóvá, széles rétegek számára befogadhatóvá teszi az alkotást.
Ennek ellenére mégsem tekinthető monotonnak vagy egysíkúnak a formanyelv – erről gondoskodik többek között Kolja betegségének kiemelkedő vizuális megjelenítése. Az áttűnések, a különböző tárgyakról készített közeli felvételek, az árnyékok ábrázolása, illetve az el-elhomályosuló kép a jelenetben a szubjektív érzékelésre helyezik a hangsúlyt, rendkívül szemléletesen belső nézőpontból ábrázolva a kisgyermek lázálmát, melyet végérvényesen aláhúz a Louka által készített fapörgettyű szédítő hatást keltő víziója és az expresszív aláfestő zene.
Az említett betegségepizód nemcsak a figyelemre méltó operatőri, valamint vágói munka szempontjából bír nagy jelentőséggel, hanem a két főszereplő kapcsolatának alakulásában is. E jelenet látványosan érzékelteti Louka megváltozott magatartását Kolja felé: aggodalma egy szerető apáé, aki bármit megtenne azért, hogy gyermeke ne szenvedjen. Idáig nagy utat kell bejárnia, amely során több tényező is akadályt jelent. Az elsődleges és legszembetűnőbb maga Louka, azaz személyiségének korlátai: valószínűleg testvére emigrációja hatott rá olyan traumaként, amely elidegenítette a családalapítás gondolatától. A csalódás élményét tovább fokozza a stabil otthonteremtésnek nem kedvező, rendszertelen zenészi életmód.
Erős gyökeret vert, ám a cselekmény előrehaladtával halványuló, végül csaknem teljesen eltűnő magatartásmintái mellett a közte és a gyermek között húzódó nyelvi ellentét szintén megnehezíti a valódi kötelék kialakulását. A másik meg nem értése a felszín alatt szimbolikus jelentéssel is bír: utal az elnyomott kelet-európai nemzetek és a szovjetek közötti viharos, előítéletek által megmérgezett viszonyra. Éppen a mögöttes tartalom miatt különösen szép, ahogy Kolja és Louka lassacskán áthidalják a kommunikációs nehézségeket, és a szó szoros értelmében „beszélni kezdik egymás nyelvét”, ily módon megszabadulva Babilon zűrzavarától.
Jan Svěrák Kolja című filmjével több szempontból is maradandó, jelentős művet alkotott: az Oscar-díjas mozi nemcsak a cseh mozgóképes kultúra új hullámot túlélő magas színvonalát szemlélteti, de annak is ékes bizonyítéka, hogy az embertársaink iránti empátia és szeretet nem ismer sem nyelvi, sem nemzeti, sem országhatárokat.
Felhasznált irodalom
Bordwell, David: Elbeszélés a játékfilmben (fordította: Pócsik Andrea), Budapest, Magyar Filmintézet, 1996.
Forgács István: Kolja, Filmkultúra, 1998. url: http://www.filmkultura.hu/regi/articles/films/kolja.hu.html
