Paolo Sorrentino visszatért Nápolyba, hogy ezúttal saját traumáiból dolgozzon.
Szerző: Sós Timothy
Harmincöt évvel a tragédiát követően Paolo Sorrentino keserédes őszinteséggel dolgozza fel szülei elvesztésének traumáját. Nosztalgikus hangvételű önéletrajzi drámája által terápiás útkeresésre indul, hogy pontot tegyen az őt mindmáig gyötrő emlékek végére, erre az útra pedig minket is meghív. A mesebeli bájjal átitatott Nápoly utcáin a focirajongás, a filmek iránti szenvedély és az illegális dohánycsempészet légköre tombol. Sorrentino készen áll rá, hogy elénk tárja fiatalkorának legmeghatározóbb eseményét, az Isten keze pedig pályafutásának legszemélyesebb filmjének tudható be. A film megőrzi a rendező történetmesélési eszköztárának jellegzetes elemeit, mégis új fejezetet nyit a rendezői életműben.
A narratíva két eltérő egységre tagolódik. A nyolcvanas évek Nápolyát élénk pezsgéssel tölti meg a pletyka, mely szerint Diego Maradona a SSC Napolihoz igazol. A városban terjedő szóbeszéd a rendező alteregójaként értelmezhető, a tizenhat éves Fabiettót (Filippo Scotti) érinti meg leginkább. A Schisa család tagjai megrögzött rajongóként üdvözlik a már-már szakrális magasságokba emelt futballsztárt. Fabietto apját a Sorrentino-filmek jellegzetes színésze, Toni Servillo (A nagy szépség, Silvio és a többiek), míg anyját Teresa Saponangelo alakítja, akik könnyed, családias szeretettel és drámával töltik meg a történetet. Roccarasói utazásuk során a szülők szén-monoxid mérgezést kapnak és életüket vesztik. A fiatal Fabietto Nápolyban marad, hogy imádott futballistáját láthassa játszani kedvenc csapata színeiben, ezáltal véletlenül kijátssza a halált.
A cselekmény első egységében a rendezői alteregó szinte csak egyszerű megfigyelőként van jelen, aki felvonultatott karaktersereg eklektikus viszonyrendszerére és a nápolyi mindennapok nosztalgiával átszőtt atmoszférájára reflektál. A narratíva második szegmensében a szereplőgárda létszáma jelentős mértékben csökken. A hangsúly a főszereplő vívódásai köré összpontosul, akinek legfőbb vágya, hogy megszabaduljon az árvaság tudatosításának felfoghatatlan terhétől. Fabietto a színházban és a filmekben lel vigaszra. Eldönti, hogy rendezővé válik, elhatározásában pedig múzsájává előlépő excentrikus nagynénje, Patrizia (Luisa Ranieri) és mentora, a főként Olaszországban ismert filmes, Capuano (Ciro Capano) segítik.
Sorrentino nem először használ önéletrajzi elemeket filmjeiben. A 2015-ös Ifjúság egy nyugdíjba vonult karmester, Fred (Sir Michael Caine) és a filmrendező Mick (Harvey Keitel) barátságát ábrázolja. A szülei által magára hagyott főszereplő karaktere pedig először a 2016-ban bemutatott Az ifjú pápa című sorozatában tűnik fel. Ez esetben a frissen megválasztott amerikai pápa, XII. Piusz (Jude Law) képtelen feldolgozni szülei elvesztését, és folyamatosan magyarázatot keres gyermekkori traumái feloldására. Sorrentino az eddigiek során azonban csak utalásokat mert tenni. Fiatalkori sérelmeit sejttette, motívumként alkalmazta korábbi munkáiban. Most elérkezett az idő, hogy nyíltan valljon róluk.
Az Isten keze tehát egy bátorságpróba, végső szembenézés a múlt démonaival, a sors kifürkészhetetlen akaratának értelmezése. Sorrentino folyamatosan emlékezik. Emlékeinek minden aspektusa igazságot közöl, ezek az igazságok azonban nem feltétlenül állnak meg a valóság talaján. Ahogy Fabietto Schisa a szülei halálának következtében, úgy a már kiteljesedett rendező sem kíváncsi a puszta realitásra. A valóság ugyanis, ahogy ő fogalmaz, csupán egy történet kiindulópontja lehet, de azt újra ki kell találni. A film karakterei eltúlzottak, néhol abszurdak, mégis egytől-egyig szerethetők. A karikaturista jellemábrázolások és az idealizált Nápoly képi megvalósítása egyedi, ám egységes és összetett világot teremt, amely beleillik a sorrentinói életmű kiforrott apparátusába.
Ez a szempont már csak azért is kiemelendő, mert a rendező ezúttal megvált filmjei állandó operatőrétől, Luca Bigazzitól (A nagy szépség, Ifjúság, Az ifjú pápa), és a kamerát Daniela D’Antonio vette át, aki nem mellesleg Sorrentino felesége. A rendezőt gyakran hasonlítják Federico Fellinihez, akinek műveiből gyakran inspirálódik. Egyértelmű, hogy az Isten keze sem lóghat ki a sorból. Már a film nyitányának helikopteres kezdőképe is Fellini Az édes élet című klasszikusát idézi, de bőven kapunk utalásokat a 8 és félből vagy az Amarcordból is. Arról nem is beszélve, hogy Fabietto bátyja, Marchino (Marlon Joubert) a cselekmény egy pontján részt is vesz a rendezőóriás egyik meghallgatásán.
A elbeszélés légies könnyedséggel és kimért profizmussal tárja elénk a sokszínű karakterek zavaros konfliktushálózatát, az iróniával átitatott mellékszálak helyzetkomikumát és a film legmeghökkentőbb drámáját is. Paolo Sorrentino az ösztönös történetmesélő és a kiművelt filmkészítő ötvözete, aki képtelen belenyugodni az élet véletlenszerűségébe. Ehelyett folyamatosan kutat és remél. Elutasítja az események értelmetlenségével járó kilátástalanságot, és magyarázatokat keres a végzet létezésének alátámasztására. Munkáiban a profán és szakrális elemek rendszeresen keverednek, a hétköznapi valóságelemek determinisztikus újraértelmezésétől a meddő nő csodálatos megtermékenyítésének bibliai motívumáig.
Az Isten keze kifejezés alapvetően egy 1986-os, Diego Maradona által szerzett gólra utal, amit a futball legenda a kezével ütött be az ellenfél kapujába, és ezzel előnyt szerzett csapatának az Argentína és Anglia között zajló világbajnoki mérkőzésen. Sorrentinói vonatkozását tekintve viszont a kifejezés a főszereplő túlélését megindokló isteni közbeavatkozásra utal. Fabietto egyedül azért nem jutott tragikus halált szenvedő szülei sorsára, mert Nápolyban maradt, hogy végre élőben is megtekintse kedvenc focistáját. Ebben az értelmezésben Maradona vált Isten kezévé, aki megmentette a főszereplő életét. Az ifjú rendezőjelölt, bár szembenéz szerettei elvesztésével, a legnagyobb tragédiában is képes megtalálni az előre elrendeltséget. Fabietto a filmkészítés rögös útjára lép, hogy azzá a Paolo Sorrentinová válhasson, akit ma ismerhetünk.
Az Isten keze viszonylag sokat váratott magára, de ez sem tudható be a véletlennek. Tapasztaltság és megfontolt történetvezetés jellemzi a filmet, amelyek egy egységes, egyedülálló stílus lenyomatát tükrözik. Ugyanakkor Sorrentino számára szinte lehetetlen objektívnek maradni egy ehhez fogható történet kivitelezésében. Ennek értelmében forgatókönyv egy-két helyen megzökken, néhol lelaposodik vagy túlzottan elkalandozik, viszont a kész munka tükrében ezt még nyugodtan elnézhetjük. Az olasz rendező mesél, értelmez és gyógyul, míg munkája megható őszinteséggel tárulkozik ki a nézőnek. Az Isten keze minden hibája ellenére a sorrentinoi életmű legszemélyesebb darabja, ezzel együtt pedig 2021-es év egyik legfontosabb filmje.
Kiemelt kép: Slant Magazine
