Mint minden évben, idén is sorra vesszük azokat a filmeket, amik a legkiemelkedőbbek vagy legnagyobb csalódást kiváltóak voltak a moziban. Régóta nem volt ilyen gyenge szezonunk, viszont mindenképp dicsérendő, hogy (szubjektíven nézve) a legjobb filmek műfajukat tekintve roppant változatosak: egy képregényfilm, egy akciófilm, egy sci-fi, egy horror és egy kis költségvetésű művészfilm is helyet foglal az élvonalban.
Először is, röviden kitérek azokra az alkotásokra, amelyek a legnagyobb pofont szolgáltatták a közönségnek vagy épp a kritikusok számára. Bár a Tűzgyűrű sem volt tökéletes, mégis kifejezetten szórakoztató filmnek tartották, ez azonban nem mondható el a tavasszal megjelent második részről, a Tűzgyűrű: Lázadásról. Hatalmas várakozás övezte David Bowie fia, Duncan Jones harmadik filmjét, hiszen a fiatal rendező eddigi munkái remek fogadtatást kaptak; de a Netflix által forgalmazott Mute sajnos hatalmasat bukott a közvélemény szemében. Ősszel került a mozikba Robin Hood történetének sokadik adaptációja, olyan mély mutatókat eredményezve, amelyekhez hasonlókat rég nem lehetett látni. A legnagyobb bukásnak mégis azt a filmet tartom, amelyet a fél világ várt: a Tom Hardy főszereplésével készült Venom egy súlytalan, a 2000-es évek gyengébben sikerült szuperhősfilmjeit idéző katyvasz lett. Fájhat a szívünk érte, azonban szerencsére kaptunk kárpótlást a műfajon belül más alkotásoktól.
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
rendezte: Anthony és Joe Russo
Értve ezt a Marvel Cinematic Universe eddigi legnagyobb dobására is, a Bosszúállók: Végtelen háborúra. A maratoni hosszúságú képregényfilmben nehéz dolga volt a készítőknek, hiszen rengeteg karaktert kellett mozgatniuk, de szerencsére a korábban már biztató filmeket rendező Russo fivérek derekasan helyt álltak. A film remekül lavírozik a szórakoztató, drámai vagy katartikus pillanatok tömkelegében, emlékezetes poénokat és jeleneteket eredményezve. Bár a finálé sokak számára csalódást keltő volt, a Végtelen háború éretten és okosan építkezik, a legnagyobb erénye pedig az, ami eddig egy képregényfilmnek sem sikerült igazán: egy nagyon erős főgonosz felvonultatása Thanos személyében (na jó, a közepes Fekete Párducban Michael B. Jordan is odatette magát).
Mission: Impossible – Utóhatás (Mission: Impossible – Fallout)
rendezte: Christopher McQuarrie
A következő versenyzőnk szintén egy franchise tagja, méghozzá a hatodik és talán a legjobb része. Tom Cruise Ethan Huntként változó minőségű filmekben kalandozott életveszélyesen, de az Utóhatás egy szinte tökéletes akciófilm lett. A tempó feszes, a cselekmény fordulatos és izgalmas, a zene és a fényképezés lenyűgöző, Tom Cruise meg Tom Cruise: a kaszkadőr nélkül végzett munkája tiszteletre méltó, valamint halálra izguljuk magunkat érte, hiába tudjuk, hogy a végén úgyis megmenti a világot. Régóta hiánycikk volt egy igazán jó, kifejezetten az ,,akció” kategóriába való alkotás, de idén ezt sikerült pótolni.
Expedíció (Annihilation)
rendezte: Alex Garland
Az Expedíció érdekes körülmények között született meg – eleinte úgy volt, hogy forgalmazni fogják a mozikban, azonban a stúdiók nem kértek belőle, mivel túlzottan intellektuálisnak tartották a nagyközönség számára. Őszintén szólva van igazság ebben, de szerencsére a Netflix felkarolta a produkciót és így eljuthatott az emberekhez ez az egyedi, elvont science-fiction film, amire a legjobb szó talán a ,,nyugtalanító”. Alex Garlandról eddig is tudtuk, hogy jó forgatókönyvíró, de az Ex Machina után a Expedícióval beigazolódott, hogy a rendezés is megy neki. A film megosztotta a közönséget, azonban az idei év legjobb teljesítményei közé sorolom, mivel minden erénye mellett áthatja a 20. század sci-fi irodalmának hangulata, ami nagyon ritka manapság.
Örökség (Hereditary)
rendezte: Ari Aster
Az Örökség láttán a kritikusok elájultak, a közönség viszont vegyesen vagy rosszul fogadta. Jómagam az első tábort erősítem, Ari Aster első(!) filmje egyszerűen lenyűgöző alkotás egy család széthullásáról, az elfojtott indulatokról és traumákról; a természetfeletti szál csak hab a tortán. Az Örökség úgy játszadozik a nézőjével, mintha egy bábu lenne – a kőkemény dráma közben lassan adagolja a horrorisztikus elemeket, hogy aztán a végén jól arcon tudjon csapni; üde színfoltként tűnt fel, hiszen az ijesztgetni próbáló, sablonos, gagyi horrorok korát éljük. A felsorolt filmek közül ez a legkevésbé nézőbarát, ám aki szereti az okos horrorokat vagy pszichothrillereket, annak különösen ajánlott. Tényleg nagyon jó.
Roma
rendezte: Alfonso Cuarón
Sokáig szomorkodtam azon, hogy idén ,,legjobb film” nélkül maradunk, de aztán az év vége felé megérkezett Alfonso Cuarón új rendezése, a Roma. A Velencei Filmfesztivál győztes alkotásáról már régebben gondoltam, hogy jó lesz, de arra nem számítottam, hogy Alfonso Cuarón egy olyan mesterművet tesz le az asztalra, amire sokáig emlékezni fogunk. Cuarón rendezőként, íróként, vágóként, producerként és operatőrként is részt vett a film készítésében, és őszintén szólva nem is tudnék belekötni az alkotásba. A Roma egyébként fekete-fehér: a látvány csodálatos, kiegészíti a lassú folyású cselekményt, amely igazából egy kiragadott év egy mexikói család házvezetőnőjének életéből, nem is lehetne bővebben összefoglalni. A film őszinte, fájdalmas – magával ragad, lehúz a mélybe, a végén pedig egy igazi katarzist ajándékoz a nézőnek. A Roma egy csoda.
