Kritikánk a legfrissebb magyar történelmi filmről, a Szikora János által rendezett Hadikról.
Történelmi háttér
1757-et írunk, a hétéves háború már egy éve zajlik. A több fronton harcoló II. Frigyes porosz király nehéz helyzetbe került. Keleten, Groß-Jägersdorfnál a benyomuló orosz csapatoktól vereséget szenvedett, miközben Pomerániában a svédek, Türingiában pedig a franciák szorongatták. A poroszok pillanatnyi gyengesége lehetőséget biztosított Mária Terézia és tábornokai számára, hogy döntő ütközetre kényszerítsék Frigyest, amelynek megnyerésével egy kedvező béketárgyalás keretei között végre újból a Habsburgok kezére kerülhetett volna Szilézia.
Ehhez a dilettánsnál valamivel magasabb szintet képviselő katonai felsővezetésre lett volna szükség, azonban mivel ez nem állt az udvar rendelkezésére, Károly Sándor Schweidnitz elhúzódó ostromába kezdett. Ez a fajta hadvezetési kontármunka mind a szövetséges államok, mind Bécs részéről elégedetlenséget váltott ki. Ennek kiküszöbölésére a főhadparancsnok meglepetésszerű akciót tervezett; Berlin bevételét. A küldetéssel Hadik András altábornagyot bízta meg, aki alig 3500 – egyes források szerint 4320 – emberrel Berlin ellen vonult. Hadik az apró, gyorsan mozgó csapatának köszönhetően a porosz seregek hátába tudott kerülni, majd október 16-án elérte és megsarcoltatta a fővárost.
A védelemmel megbízott egységek az udvarral együtt Spandauba menekültek. A porosz sereg közeledésének hírére az eredeti 600 ezer tallér helyett 225 ezret sikerült csak begyűjteni, majd az egy napnyi megszállás után a sereg tovább is állt a városból. A megkérdőjelezhető hitelességű, ám népszerű anekdota szerint Hadik a királynő számára két tucat Berlin címerével ellátott női kesztyűt is kért a sarc mellé, azonban vagy a sietség miatt, vagy a poroszok bosszújának köszönhetően, mind a huszonnégy darab balkézre való volt. A sikeres küldetést követően Hadik megkapta a Mária Terézia-rend nagykeresztjét, mellé tekintélyes pénzjutalommal, hogy a berlini zsákmányolástól eltiltott katonáit kárpótolhassa. A negyvenhét éves Hadik Andrásnak ez volt a legelső katonai sikere.
Persze, szimbolikus mivoltán túl Berlin átmeneti elfoglalása semmilyen katonai jelentőséggel nem rendelkezett, ráadásul a háború lezárása katonai és gazdasági szempontból sem a Habsburgoknak kedvezett. II. Frigyes Poroszországa katonai és politikai nagyhatalommá nőtte ki magát 1763 végére. Legalábbis Poór János történész, akadémiai doktor szerint, akinek a kutatási területe Magyarország és a Habsburg Birodalom.
Romantikus kalandfilm
Szikora János rendező és Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró egészen más elképzelésekkel kezdett neki a történet elmesélésének.
Nincs azzal baj, ha egy romantikus kalandfilm szabad hangvétellel kezeli a történelmi eseményeket. Mel Gibson A rettenthetetlenje vagy A hazafija távolról sem sorolható a magas minőségű filmművészeti alkotások közé, azonban a zsánerben máig kiemelt helyen szerepelnek. Hasonló mondható el Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassal regénysorozatáról is, aminek azonos elnevezésű filmváltozata az egészséges modernitás-kritika mellett szépen és kulturáltan vitte vászonra a nacionalista értékrendeket. De, hogy ne maradjunk magyar példa nélkül, Gárdonyi Géza Egri csillagok című klasszikusának adaptációja – ami a Sienkiewicz könyveiből készült mozgóképes alkotások távoli kortársának is tekinthető – szintén élvezhető, releváns formában fogalmazza meg a hazaszeretetről alkotott képét.
Nos, a Hadikról ezek jelentős része nem mondható el. A történelmi hűségre való törekvést a főhős halálfejes porosz elitkatonákkal vívott harca után (amely során megszerezte II. Frigyes összes haditervét) elengedtem. Az ilyen jellegű elvárásaim jelentős részének levetkőzése után könnyed romantikus kalandfilmként igyekeztem vizsgálni Szikora János munkáját, azonban – végtelen megdöbbenésemre – még ezeket az elvárásokat is sikerült alulmúlnia.
Első körben kiemelném a film erősségeit, ugyanis ezekből van kevesebb. Az operatőri munkára és a technikai megoldásokra egyáltalán nem lehet panasz. A mozi legnagyobb érdemeit a zenés montázsok során kitartott lovaglós jelenetek képezik. A színészi játék, bár hullámzó volt, nagyrészt mégis pozitív csalódást jelentett számomra. A magyar filmművészet örök keresztje, hogy színházi színészekkel tud főként operálni, ezért a színpadon szükséges teátrális gesztusok sok esetben áttelepülnek a nagyvászonra készülő alkotásokba is. Erre a Hadikban kifejezetten kevés alkalommal volt példa, így bár talán engedékenynek tűnhetek, kijelentem, hogy minden szereplő kihozta a saját karakteréből a maximumot.
Többségben a negatívumok
Jöjjenek azonban a hibák, és abból is kezdjük a legjelentősebbel: Hadiknak nincs előtörténete. Érzésem szerint Szikora János és Kis-Szabó Márk párosa nagyon sokáig nem tudta eldönteni, mennyire akarnak törekedni a történelmi hűségre. Miután már kezdett alakot ölteni a terv, miszerint egyáltalán nem, talán azt a maradék történelmi vázat – amit egyedül az jelentett, hogy magyar huszárok elmennek Berlinbe, majd vissza – egy önálló történettel is feltölthették volna. A cselekmény teljes hiányából fakad, hogy se karakterek, se komolyan vehető párbeszédek nem szerepelnek a filmben.
A meglepően jó színészi játékot valószínűleg nagyban megkönnyítette, hogy a szereplők többségének egydimenziós ujjbábokat kellett játszania, akiknek a legtöbb interakciója szóváltás helyett morgásokban fejeződött ki. Mivel nincsenek párbeszédek és karakterek, a dramaturgia sem működik, főként a megrázónak szánt jelenetek során (arra őszintén kíváncsi lennék, hogy kinek az ötlete volt egyszerre megölni az egyik legfontosabb karaktert és egy lovat úgy, hogy mind a kettőt felkavarónak szánták).
A csatajeleneteket akár a film erősebb pontjai közé is sorolhattam volna, ha nem lettek volna tele indokolatlan marveles röpködésekkel és mindennemű realitást nélkülöző, „epikus” kardpárbajokkal. A harc sok esetben valóban jól néz ki, és látszik is, hogy profi koreográfusok dolgoztak a színészekkel, azonban a túlzó technikai megoldások inkább teszik a filmet komikussá, mint hidegrázóssá.
Felmerülhet a kérdés: ha nincsen történet, karakterábrázolás, dramaturgia és a harc is inkább parodisztikus, mint szórakoztató, akkor mi marad? Nos, a film legnagyobb erőssége a lovaglós montázsok. Ugyanis Szikora János és Kis-Szabó Márk, mikor rájöttek, hogy a történelmi hűségből egyedül csak annyit akarnak megtartani, hogy tényleg van egy Berlin elnevezésű város, és élt egy Hadik András nevű huszárparancsnok a 18. században, úgy döntöttek, hogy a történetvezetésre és karakterépítésre szánt időt ezekkel az utazásjelenetekkel töltik fel. Nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy a film legalább harminc százalékában azt látjuk, ahogy a huszárok sötétben lovagolnak, majd a tábortűz mellett nevetgélnek.
Önmagában ezek a hibák még nem teszik élvezhetetlenné a filmet. Egy középszerűnél valamivel gyengébb kalandfilmként az ember el is tudna rajta szórakozni. A film legnagyobb bűne nem a hibáiban, hanem a tudatos, propagandisztikus történelemhamisításban rejlik.
Azon még felül lehetett emelkedni, hogy az alkotók a huszárokat/magyarokat egy mindenki által gyűlölt, rettegett, félt és megvetett félmitikus alakként ábrázolták, akiknek akkora híre volt Európában, hogy a német kisgyerekek fabábút mintáztak róluk és fakarddal csapkodták egymást, a berlini arisztokraták pedig attól féltek, hogy a huszárok gyerekeket esznek. Az ilyen jellegű mártírkodó, de burkoltan öndicsőítő jelenetek már megszokottak a magyar filmgyártásban.
A probléma inkább Mária Terézia többször kihangsúlyozott „békevágya” volt. Ugyanis Hadik „huszárcsínye” is a béke kierőszakolására szolgált. A film utolsó jelenetében Mária Terézia még frappánsan meg is jegyzi II. Frigyes számára, hogy „na, mégiscsak béke lett”, utóbbi pedig savanyú szájízzel helyesel.
Persze a filmből valahogy kimarad, hogy Berlin megsarcolása után hat évvel került megkötésre ez a hubertusburgi békeszerződés, és II. Frigyes minden bizonnyal egyáltalán nem bánkódott emiatt. Ugyanis mindamellett, hogy megőrizhette a már korábban megszerzett területeit, országát Európa egyik legerősebb vezető politikai és katonai hatalmává emelte.
Mérget vennék rá, hogy Mária Terézia, aki életének felét Szilézia visszaszerzésének szentelte, nem ilyen békére törekedett, és határozottan úgy érzem, hogy ma sem hasonló békét akarna.
