Gyakran halljuk, a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el. Nincs ez másképp akkor sem, ha szerelemről és gyűlöletről beszélünk. A hazánkban pár hete bemutatott amerikai romantikus vígjáték, a Gyűlölök és szeretek két főszereplője Lucy Hale és Austin Stowell, a film rendezője Peter Hutchings.
A film színésznője, Lucy Hale számos olyan nagy sikerű szerepet tudhat magáénak, mint a Hazug csajok társaságának Ariája, valamint előszeretettel mutatja meg tehetségét horrorfilmekben is. Ilyen volt a 2018-as Felelsz vagy mersz, vagy éppen a 2020-ban debütált A vágyak szigete, amelyben már együtt dolgozhatott Stowell-lel.
A Gyűlölök és szeretekben két törtető karrierista áll a középpontban Lucy Hutton (Lucy Hale) és Joshua Templeman (Austin Stowell) személyében, akik közel sem azonos személyiségűek, viszont céljuk egy: megpályázni és elnyerni a magasabb pozíciót munkahelyükön.
A háttérbeli elemek már a film elején remekül szemléltetik az ellentéteket a két ember környezetében. Lucy körül színkavalkád uralkodik, igazi bohémélet testesül meg a környezetében, asztala rendezetlen, kaotikus, épp úgy, ahogy a lakása. Ezzel szemben ott van Josh zónája, a letisztult, egyszínű (szürke), rendezett – mondhatni unalmas –, makulátlanul kiszámítható közegével. Ezt a kompozíciót a néző a mozivásznon először oldalról látja meg, később pedig kiderül, hogy a rendező szándékosan akarta így láttatni a kezdeti fázisokat.
„Amikor gyűlölünk valakit, az nyugtalanító módon hasonlít a szerelemre” — így kezdődik Lucy Hutton narrációja a film elején. Az alkotók szándékai szerint a néző nem kap plusz információkat, hanem a szereplőkkel együtt értesülünk a dolgokról, velük azonos ritmusban élünk.
Lucy Hutton rendesen rácáfolt a prekoncepciójára. A fiúval minden egyes nap idegőrlő tükörjátékot játszanak. Ez amolyan védekező mechanizmus, egy álca annak érdekében, hogy a másik véletlenül se sejtse, partnere totálisan oda van érte. Ez sokaknak ismerős lehet a hétköznapokból is, csak mondjuk tükörjáték helyett az ember pusztán buta viccek mögé rejti el érzéseit.
A film remekül élezi ki a munkahelyi kapcsolatokat, főként azt, hogy miként lesz egy elsőre – kétségkívül – kiszámíthatónak tűnő, sznob aktakukacból, magából a nagybetűs ősellenségből egy meglepetésekkel teli, sztereotípiákat megcáfoló személy.
Régóta ez az első olyan általam látott romantikus film, ami kliséktől és túlzásoktól mentes és nem a szokásos elcsépelt dramaturgiát követi. Olyannyira képes megtörni a tökéletességet, a tökéletes pillanatokat, hogy ezáltal nem válik unalmassá, kiszámíthatóvá.
A film elgondolkodtat és rávilágít a mindennapi élet keserédességére. Arra, hogy vajon valóban azért próbáljuk meg elhitetni magunkkal, hogy utálunk valakit, mert „ősellenség”, vagy azért, mert szeretni is tudnánk? Lucy és Josh között sosem volt gyűlölet. Valójában a vágyak utat törtek maguknak és helyettük igazították életük folytatását.
Gondoljunk csak vissza a kezdetekre: két – látszatra – teljesen különböző ember, akik lelkük legmélyén megőrülnek a másikért, mit sem mutatva ebből nemhogy a külvilágnak, de egymásnak sem. Belekezdenek egy románcba, amelyről nem tudjuk, működhet-e. Működhet-e a munkahelyi kapcsolat hosszú távon? Működhet-e a kapcsolat munkán kívül?
Olykor milyen hosszú és göröngyös az az út, amely elvezethet a megoldáshoz. Mennyire nehéz örülni a másik sikerének, ha az a sajátunkat is befolyásolja – vegyük azt pozitív, vagy negatív értelemben. Lucy Hutton megkapta álmai munkáját, és vele együtt álmai pasiját is. Mindemellett elvesztette azt a valakit odabent (a munkahelyén), aki miatt érdemes volt bemenni, aki – tudat alatt – motiválta őt célja elérésében, hozzátett személyisége fejlődéséhez és aki nélkül most talán nem lenne ebben a pozícióban.
Érdekes megfogalmazni és feltenni azt a kérdést, hogy vajon munkán kívül is megmarad majd a rajongás egymás iránt, vagy elveszti varázsát az, hogy többé nem egy csónakban eveznek karrierjükben?
Mindenképp megérne egy második részt.
