A történelem jónéhány kényes témával szolgál a filmkészítők számára – a szocializmus bukása vitathatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Rendkívül nehéz feladat nem elcsúszni hangvétel tekintetében, már csak a szóban forgó esemény közelsége miatt is, hisz az alkotók többnyire átélték a berlini fal leomlását és a Szovjetunió hattyúdalának záróakkordjait. Az egyoldalú, túlságosan patetikus és a kíméletlenül kegyetlen ábrázolásmód határán elhelyezkedő arany középutat képviseli Wolfgang Becker 2002-es német mozija, a Good bye, Lenin! A forgatókönyv a rendező és Bernd Lichtenberg közös munkája, míg az operatőri munka Martin Kukula érdeme. Azt, hogy jól sikerült vállalkozásról van szó, nem csupán a jelölések (a teljesség igénye nélkül: BAFTA – legjobb idegen nyelvű film, Golden Globe – legjobb nem angol nyelvű film, Berlini Nemzetközi Filmfesztivál – Arany Medve) és a megjelenést követő évben bezsebelt Európai Filmdíj közönségdíja bizonyítja, de a vetítés első hónapjában megdöntött német nézőszámrekord is.
1989. október 7. A kamasz Alexander (Daniel Brühl) nővérével, Arianéval (Maria Simon) és hithű szocialista édesanyjával, Christianéval (Katrin Saß) tengeti mindennapjait Kelet-Berlinben. A felnőttlét határán álló fiú teljes egészében átérzi a már alkonyát elő szovjet hatalom visszásságait: nyílt szkepszissel szemléli a rendszert. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy aprócska lakásukban a bukás után is újrateremtse a gyűlölt miliőt, ha a szükség és a szeretet azt diktálja. Miután édesanyja egy szívinfarktus következtében kómába esik, és nyolc hónappal későbbi ébredése felett az orvos teljes nyugalmat rendel el a közelmúltat eszméletlenül töltő, így a szocializmus összeomlásáról mit sem tudó asszonynak, Alex minden erejét megfeszítve igyekszik eltitkolni, hogy a világ 180 fokos fordulatot vett. A berlini fal leomlott; Erich Honeckert felmentették pártfőtitkári kötelezettségei alól; a Coca Cola pedig beszivárgott a „hanyatló nyugatról”.
Ami egyszerű, aprócska hazugságnak indul, igen gyorsan túlnő önmagán. Már nem elég, hogy a testvérpár és partnereik úgy tesznek, mintha az elmúlt hónapok meg sem történtek volna – a rögtönzött időutazás mind nagyobb méreteket ölt. Az uborkásüveg címkéjének átragasztásától, a divatjamúlt ruhák hordásától és a lakás „nyugati” bútorainak leselejtezésétől egyenes és gyors út vezet a hamis híradófilmek forgatásáig, amelyek nevetséges módon kísérelnek meg magyarázatot adni arra, miért virít a szomszédos épület falán egy óriási Coca Cola-plakát, miért lepték el Kelet-Berlint a volt NSZK lakói, és hova is tűnt Honecker elvtárs. A történelem nyílt meghamisítása mindinkább Alex rögeszméjévé válik, míg szerelme, Lara (Chulpan Hamatova), Ariane és partnere, Rainer (Alexander Beyer) egyre nehezebben viselik a hálót, amely a hazugságokból szövődött körülöttük.
A történet mindennek ellenére Christiane halálával zárul. Ily módon felesleges erőfeszítésnek tűnhetne a cselekmény mozgatórugójául szolgáló „rendszer-visszaállítás” – ha utolsó megjelenéseinél nem játszana az édesanya száján hálás és meghatott mosoly, mikor fiára néz. Életének végső napjaiban ugyanis nemcsak az derül ki számára, hogy a szocializmusnak leáldozott, hanem az is, hogy környezete annyira szereti, hogy hajlandó érte kifordítani sarkaiból a világot.
Érdemes az első perctől fogva figyelmesen nézni a filmet, ugyanis a nyitány röviden és tömören bemutatja, milyen képi és narratív eszközök szervezik a majdnem kétórás alkotás egészét. Kis képkivágatú felvétellel kezdődik a mozi, mely alatt az „Unsere Datsche, Sommer ’78” (‘A nyaralónk, ’78 nyara’) felirat olvasható. A kép fokozatosan nő teljes méretűre, miközben enyhén realista-dokumentarista stílusban mutatja be a főszereplő testvérpár gyermekkorának néhány pillanatát. A remegő, ugráló, néhol sárgás kamerakép, a háttérzajok és a felvételt készítő édesapa megszólalásai egyfajta „film a filmben” szituációt teremtenek. Az idilli, természetesnek ható mozzanatokat a német főváros egymásba játszó állóképei váltják fel, időről időre piros színt öltő háttér előtt hirdetve a színészek nevét. Végül Lenin elvtárs is megjelenik egy plakát, majd egy szobor formájában mintegy a címre utaló elemként.
A szoros értelemben vett cselekmény még mindig Alex és Ariane gyermekkorában indul, ám már stabil, semleges, a játékfilmekre jellemző kameramozgással. Azon kívül, hogy a pár perces szekvencia felvázolja az alapszituációt, két, a későbbiekben fontossá váló motívumot is bevezet: az űrutazás problémakörét – mely többek között Alex traumafeldolgozó stratégiáihoz kapcsolódik – és a televíziózást. Az 1989-be való előreugrás előtt még visszaköszön néhány snittre a remegő, zajtelített kamerázás.
Tudatos, a cselekményhez következetesen illeszkedő fényképezés jellemzi a Good bye, Lenin!-t. A bevezető egység után többnyire lassú, nyugodt, a szocialista filmkészítést megidéző megoldásokkal találkozunk, ami érzékletesen eleveníti fel a huszadik század második felének keleti blokkjában uralkodó hangulatot. A statikus képeket a történet előrehaladtával mind gyakrabban szakítják meg gyors és hirtelen vágások: példa erre az október hetedikei tüntetésből kialakuló verekedés, amelynek zűrzavarát lendületes, szaporán váltakozó snittek mutatják be. Ezen eljárás nemcsak a látottak erőszakos voltát erősíti, de a dramaturgiai fordulatot is kiemeli, hiszen Christiane szívinfarktusának – és így a kómának, valamint annak következményeinek is – közvetlen kiváltója az, hogy a szeme láttára hurcolják el a tiltakozók között felvonuló Alexet a rendszer hű szolgái.
A szocializmus megdöntését követően egyre több a szereplők megváltozott életkörülményeit hangsúlyozó rövid beállítás és az azokat összekötő gyors vágás. Az ugráló, dokumentarista jellegű felvételek sem merülnek ki a mozi nyitányában, később szintén elő-előfordulnak (többek között a berlini fal lebontásának bemutatásánál). A bevezetés sárgás, ugráló, a mosolygó Christianét gyermekeivel mutató beállítása pedig a film záró képsorában tér majd vissza: a kimerevített kép keret gyanánt fogja össze a filmet, erősítve az alkotás kohézióját, miközben édes-bús hangulatával hatásosan zárja le a történetet.
A vizuális eszköztár tárgyalásánál nem mehetünk el amellett sem, hogy a fényképezés mindvégig feltűnően hangsúlyozza a piros színt. Legyen szó a főcím háttereiről, az első percekben felbukkanó szocialista jelképekről vagy a Coca Cola márka különböző megjelenési formáiról, az említett árnyalat az alkotás egészében rendkívül markáns pozícióban van. A tény, hogy a keleti blokkba szinte egyik napról a másikra beszüremkedő Nyugat szimbólumául szolgáló ital, illetve az azt – és mindent, amit képvisel – kategorikusan elutasító rendszer védjegyszerű színe egy és ugyanaz, rendkívüli iróniát hordoz.
A filmben nem csupán e paradox találkozás sugallja az említett esztétikai minőséget: az ironikus felhangú, kritikus, ám közben megengedő humor adja meg a mozi egészének alaphangulatát. Példaként megemlíthetjük a jelenetet, mely során a szobájából kiszabadult Christiane végigkíséri, amint a feje fölött szállítják el helikopterrel a város monumentális Lenin-szobrát: az elvtársaknak eredetileg biztos irányt mutató kar célját vesztve leng ide-oda a levegőben, gúnytól átitatottan fogalmazva meg a múltbeli rendszer tömör kritikáját. De ami még fontosabb, a rövid részlet rávilágít a viszonylagosság tényére: mindennek két oldala van. A hirtelen nyakunkba szakadó szabadság sem teljesen pozitív, hiszen egy megszokott rendszer megszűnése felborítja az állandósult és – ha nem is tökéletes, de – stabil mindennapokat, azaz kihúzza az emberek lába alól a talajt. Irány és cél elvész (pont, mint a Lenin-emlékmű karjának esetében); az egyénnek a semmiből kell felépítenie új életét.
Noha elsősorban az irónia érvényesül a bemutatott történelmi korszakot illetően, egyéb esztétikai minőségek is képviseltetik magukat a filmben. A komikum (például a hamis híradófelvételek készítésének ábrázolásánál: Alex barátján, Denisen – megformálója Florian Lukas – nincsen nadrág az egyik álműsor készítésekor) és a tragikum (a gyermekeihez levélben évekig sikertelenül közeledő, majd új életet kezdő apa cselekményszála ennek egyik megjelenési formája) szintén tetten érhető.
A televíziózás már több ízben emlegetett motívuma fontos szerepet tölt be az alkotásban. Az először a nyitányban megjelenő, majd a cselekmény egészén végigvonuló filmhíradókat eleinte csak – kisgyermekként űrhajós példaképét még naiv csodálattal, fiatalemberként a szocializmus krónikáját már nyílt szkepszissel – szemléli a szereplő, majd ő maga is elkezdi gyártani őket. A rezsim számára ideológiai szempontból kitüntetett jelentőséggel bíró médium (hogy Lenin szavaival éljünk: „minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film”) a valóság, illetve a történelem meghamisítását szimbolizálja, amelyet Alex kezdetben elutasít, később azonban ő is a mozgóképes „hazugsággenerálás” aktív résztvevője lesz. Annyi a különbség közte és a megvetett párttagok között, hogy ő szeretetből és féltésből szerkeszti át az igazságot.
Szintén hangsúlyos és a teljes filmet átszövő motívum az űrhajózás, amelyet Alex kiskorától fogva bámulattal kísér. Példaképként tekint Sigmund Jähnra, az első német emberre a világűrben. A fiú számára nemcsak az apa nélküli gyermekkor traumájának lehetséges feldolgozási kísérletét, de a kitörés reményét is jelenti az űrutazás; egy bizalomkeltő szigetet a gondterhes és szürke mindennapokban – valamit, ami felé lehet törekedni. E cél azonban több ponton megkérdőjeleződik. A nyitányban a kilövésről szóló híradóműsor párhuzamba kerül a család tragédiájával: Jähn felszállásának bemutatása és az édesapa szökése párhuzamos montázsban tárul a néző szeme elé.
A motívum tartalmának viszonylagossá válását viszi tovább a tíz évvel későbbre, 1989-re váltó vágás; az egyik pillanatban még a modellrakétát fellövő Alexet látjuk, ám mikor a játék útját az égboltig követő kamera „visszaszáll” a földre, már a kamasz fiút figyelhetjük, amint egy padon ülve sört iszik – mutatva, mivé lettek a nagy remények. Hasonló képzeteket hordoz a cselekmény vége felé taxisofőrként felbukkanó Sigmund Jähn is. A motívum szintén többértelműen jelenik meg a záró jelenetben, mikor Alex egy fellőtt rakéta segítségével szórja szét édesanyja hamvait (amely tett egyébként illegális a cselekményvilágban), ám a befejezés édes-bús hangulata megszépítően hat erre is.
Wolfgang Becker fontos filmet készített a Good bye, Lenin!-nel. A különleges humorú, kesernyésen mosolygós mozi sajátosan ábrázolja az elmúlt ötven év európai történelmének egyik fordulópontját – globálisan és az egyén életére vetítve egyaránt. Bepillantást enged a szocialista blokk mindennapjaiba, megmutatja, milyen volt a Fal tövében élni. Nem kell kimozdulnunk a szobánkból, hisz az NDK házhoz jön – épp, mint Alex édesanyjához.
Felhasznált irodalom:
Gál Andrea, Közelkép a Fal tövéből: Wolfgang Becker: Good bye, Lenin!, Filmtett, 2003, hozzáférés: 2022.10.10, url: https://filmtett.ro/cikk/wolfgang-becker-good-bye-lenin.
