Lady Diana után a magyarok királynéjáról, Erzsébetről, vagyis mindenki Sisijéről készült életrajzi film, mely a műfaj konvencióit felrúgva, modern köntösbe öltözteti a 19. században a világ legszebb asszonyának tartott császárnét. A Fűző bemutatja a lázadó Sisit, aki megpróbált kitörni a monarchia fullasztó szorításából.
Az ismert történelmi és kulturális alakok életét feldolgozó filmek lassan már olyan ütemben érkeznek a mozikba és a streamingplatformokra, mint a képregényfilmek. Legyen egész estés játékfilm vagy miniszéria (A korona), a nézők kedvükre választhatnak a különböző életrajzi darabok közül, melyek között találunk olyat, amelyek a hagyományos narratívát követve a választott figurát végigkísérik a gyerekkortól egészen a halálig (Elvis, Blonde), és vannak olyanok is, amelyek egy bizonyos életszakaszra fókuszálnak (Jackie, Spencer).
Az osztrák rendezőnő, Marie Kreutzer Fűző című filmje — a Spencerhez hasonlóan — egy olyan Sisit mutat be, aki már túl van a legszebb évein és éppen a 40. születésnapját ünnepli. A középkorúság mélységesen nyomasztja, hiszen a korabeli felfogás szerint a 40 már öregnek számít, és az udvar alattvalói folyton-folyvást azt nézik, hogy a császárné mennyire képes megőrizni szépségét és karcsúságát. Sisi koplal, tornázik, és reggelente arra kéri a szobalányait, hogy minél szorosabbra húzzák a fűzőjét, így válik saját hiúsága és az őt szabályozó elvárások rabjává.
Az itt megismert Sisi unja az uralkodói léttel járó kötelességeket és tökélyre fejlesztett technikával képes ájulást tettetni, ezzel megúszva az éppen aktuális királyi audienciát és az azzal járó üres bájcsevejt. A férjével, Ferenc Józseffel kihűlt a viszonya; sem a hálószobában, sem a közös étkezések során nem találják a közös hangot, idegenekként viselkednek egymással. A nyilvánosság előtt eljátsszák a rájuk kiosztott szerepeket, a palota falain belül azonban valódi énjük mutatkozik meg.
Sisi olykor dacos és önfejű, nem engedi, hogy mások parancsoljanak neki. A lányával, Mária Valériával — Ferenc József rosszallása ellenére — magyarul beszél, az éjszaka kellős közepén lovagolni viszi a kislányt, meglátogatja a kérésére létrehozott elmegyógyintézetet, ahol mély szimpátiát érez az ott ápolt nők felé. A császárné kevés dologban lel örömöt. Ezen kevés dolgok egyike a lovaglás, ekkor igazán szabadnak érzi magát. A bécsi udvarból menekülne, ezért amint csak teheti, külföldi utazásokra indul, legyen az Anglia vagy Bajorország, ahol unokatestvérénél, II. Lajos bajor királynál fellélegezhet és önmaga lehet.
Marie Kreutzer filmje az idei cannes-i filmfesztivál egyik kellemes meglepetéseként szinte azonnal a kritikusok kedvencévé vált, ugyanis a korábbi Sisi-filmektől (különösen Romy Schneider mesebeli és romantikus változatától) eltérően a rendezőnő arra kíváncsi, hogy mi zajlott a színfalak mögött és a császárné lelkében. Mi vezetett odáig, hogy életének utolsó éveiben már nem engedte, hogy festmény vagy fénykép készüljön róla, és az utcán miért takarta el az arcát fekete kendővel?
Kreutzer egyfajta kultuszrombolást hajt végre azzal, ahogy Erzsébetet a belső démonjaival küzdő nőként ábrázolja, aki a család fekete bárányaként viselkedik és megkérdőjelezi a Habsburg Birodalom kőbevésett szabályait. Ezt a lázadó attitűdöt prezentálják és erősítik meg az olyan anakronisztikus megoldások, mint amikor Ferenc József leveszi az arcára ragasztott pofaszakállat, vagy az, ahogy a bécsi udvart modern tárgyakkal rendezték be, ezáltal a belső terek díszletszerű hatást keltenek, mintha egy színház poros kelléktárban lennénk.
A film nem törekszik sem a korszerűségre, nem a történelmi hitelességre. Egy olyan Erzsébet jelenik meg, aki meghaladta korát, a számtalan festmény, a valós vagy kitalált történetek százai és az azokból adódó titokzatosság emelte őt az uralkodói ikonok közé. Sisi neve hallatán rögtön bevillan a magasztosan pózoló, hosszú hajkoronával büszkélkedő és darázsderekú császárné, akit egykor körülrajongott a férje és az Osztrák-Magyar Monarchia nemesei, köztük például Andrássy Gyula gróf, akihez a korabeli pletykák szerint több fűzte a császárnőt, mint barátság. A magyar politikust a filmben Lengyel Tamás alakítja, viszont mindössze egy vacsora erejéig tűnik fel, amikor sejtelmes pillantásokkal nézik egymást.
A Fantomszálból megismert Vicky Krieps Sisije ibolyaszínű cigarettát szív, kipróbálja a heroint, a kádban maszturbál, kinyújtja a nyelvét, amikor az őt vizsgáló orvos nem figyel, vagy amikor már végképp elunja a fényűző vacsorát, távozik és középső ujjával bemutat a többi vendégnek. Apró lázadások ezek, és ahogy Sisi visszafogottan provokál, úgy a film sem elég merész ahhoz, hogy valóban közel férkőzhessünk a Fűző főszereplőjéhez.
Kreutzer nem vállalkozik az életmű felmondására, helyette inkább epizódokat mutat be Erzsébet királynő életéből, azonban ezekben az epizódokban valahogy elveszik a film alanya, mintha nem tudta volna teljesen eldönteni, hogy mely aspektust szeretné kihangsúlyozni: a szexuálisan kielégítetlen nőt, a magányos menekülőt, a szépségideálhoz ragaszkodó nőt, vagy a gyerekétől elidegenedő anyát? A film végére ezek a Sisi személyiségét kitevő mozaikdarabkák és szerepek nem állnak össze egésszé, és ez megnehezíti a vele való azonosulást.
A Fűző az életrajzi filmek széles spektrumán valahol a Marie Antoinette és a Spencer között helyezkedik el. Megidézi Sofia Coppola stílusát, aki szintén bátran ötvözte a modernt a régivel, illetve Pablo Larraínt követve Kreutzer ugyancsak egy perióduson keresztül tárja fel a királyné lelki világát, bár nem mélyed el annyira a női psziché rejtelmeiben.
A film olykor ismétlődő és didaktikusság jellemzi, erre legjobb példa a címbeli fűző szimbolikus elhagyása a végén. A közel kétórás játékidő érezhetően elnyújtott, és a vágás sem találja meg a megfelelő ritmust. Ezen nem segít az önmagában remek aláfestő zene újbóli felcsendülése, amely kizökkentheti a nézőt. A Fűző képi világa fakó és nélkülözi a Habsburg-házhoz társított fényűzést és pompát, az operatőri megoldások a főhősnő sivár életét és zaklatott személyiségét tükrözik.
Vicky Krieps nélkül nem jöhetett volna létre a Fűző — ez olyannyira igaz, hogy a színésznő vetette fel a film ötletét a rendezőnek, amikor könyvet olvasott Erzsébetről. Krieps átlényegült alakítását Cannes-ban az Un Certain Regard zsűrije a legjobb színésznő díjjal ismerte el. A színésznő a szerep kedvéért megtanult jeges vízben úszni, több nyelven szólal meg (angol, német, francia, magyar), női nyeregben lovagol és a vívást is elsajátította. Egyszer arisztokratikus és fennkölt, máskor pedig természetes és empatikus.
Marie Kreutzer és Vicky Krieps rebellis Sisije méltó ellenpárja az elmúlt évek osztrák-német produkcióinak (Sisi, Elisabeth, A császárné, Sisi & Ich), melyek hagyományosabb módon közelítik meg az egykor a világ legszebb asszonyának tartott császárnét. A Sisit övező legendák és mítoszok a mozgóképen élnek tovább, érző és esendő mivoltában elevenítik meg a bécsi Schönbrunni kastély szuvenírtárgyain díszelgő ikont.
