Karinthy Frigyes és Böhm Aranka mindent lágra lobbantó szereleméről készült tévéfilm Tóth Tamás rendezésében. Legalábbis papíron, a Frici&Aranka ugyanis semmilyen szinten nem működik.
Irodalomkedvelőként, de azért mégiscsak a film felől érkezve teljesen értetlenül állok amellett, hogy a kortárs magyar filmesek miért odzókodnak ennyire az irodalmi kánontól. Számtalan olyan klasszikus és kortárs mű van, ami szinte könyörög a filmadaptációért, nem is beszélve az irodalmi alakjainkról, akik többsége összetett, háromdimenziós, izgalmas karakter. Valamiért azonban ezek a mozik nem készülnek el. Ennek sok oka lehet, a legfőbb talán valahol a nagyon kevéssé problémaközpontú, mítoszokba és ideákba beleragadó irodalomoktatásban keresendő. De a néző ilyenkor reménykedik, hátha jön egy produkció, ami a sikerével ledönti a falakat. Ezért várhattuk a Frici&Arankát, és ezért szomorú, hogy megoldás helyett mintha még mélyült is volna a probléma.
Karinthy Frigyes (Bölkény Balázs) szerelme, Judik Etel (Tenki Dalma) elvesztése után úgy érzi, nincs értelme az életének. Kisfia miatt próbál a felszínen maradni, napjai azonban egyhangúan telnek. Mígnem egy napon a minden férfit az ujja köré csavaró Böhm Aranka (Szakács Hajnalka) telefonon keresi. Mindenki Fricije rabja lesz a nőnek, kisvártatva össze is házasodnak, hogy aztán elinduljon a héja-nász az avaron.
Borzasztó nehéz megközelíteni a Frici&Arankát, nagyon ritka ugyanis, hogy egy filmnek már a koncepciója is olyan fundamentális hibákkal telített, hogy minden másról szinte felesleges beszélni. Itt pont ez a helyzet áll fenn, a néző percről perce kapkodja a fejét, egyik hitetlenségből a másikba esik, miközben sorjáznak a fejében a kérdések.
Itt is rögtön az első: miért gondolták a készítők, hogy kevesebb mint másfél órában el lehet mesélni több mint két évtized történetét? Pláne, ha az a két évtized a két világháború közötti, eszmeileg, történelmileg, kulturális szempontból elképesztően gazdag korszak? Nem lehet, még a legokosabb, leghatékonyabb sűrítéssel sem. Épp ezért momentumokat kell kiválasztani, olyan történeseket, amik túlmutatnak önnön magukon, s nem bevásárlólistaszerűen végigszaladni egy teljes életen.
Vajda Anikó forgatókönyve semmit sem bíz a nézőre, és ekkor még nagyon jóindulatú voltam. Ilyen szempontból legalább a Frici&Aranka nem árul zsákbamacskát, az első jelenet gyakorlatilag az egész filmet tökéletesen összefoglalja. Arankáról épp portrét festenek, no de nem akárki, hanem maga Berény Róbert, aki korának meghatározó festője volt. Azonban mindössze annyi szerepe van a filmben, hogy egyszer elhangozzon a neve, hogy a néző elégedetten csettinthessen, ebben a jelenetben egyébként ugyanez történik Ady Endrével is. Irodalmi bingót játszanak velünk, ami egyébként lehetne izgalmas, ha nem olyan szintűek lennének a feladványok, hogy mindenki maximális pontot érjen el, aki nem aludta át az összes irodalomórát középiskolában.
Ki merem jelenteni, hogy a film visszaél ezekkel az alakokkal. Felhasználja őket a legitimációra, a primer nézői élmény megszerzésére, hogy aztán ne kezdjen velük semmit. Pedig ezek a figurák nem kétmondatos papírmasék, hanem ahogy korábban is mondtam, hús-vér, izgalmas alakok, akik nem mellesleg világszínvonalon alkottak. Karinthy nem csupán a vicces és kedves figura, aki szerette volna, ha komolyan veszik, Ady nem egy egyszerű nőcsábász, Kosztolányi meg… nos róla a filmből még annyit sem tudunk meg, mint a többiekről, neki egyszerűen teljesen elfelejtettek karaktert írni. És épp az előbbiek miatt gondolom, hogy ez a film még mélyíti is a bevezetőben taglalt problémát. Mert épp az lenne az ilyen alkotások feladata, hogy a maguk komplexitásában mutassák be a karaktereket, a miliőt, ehelyett azonban a legalapvetőbb közhelyeken sem sikerült túllépni.
Akkor pedig, mikor az alkotók még azt sem hiszik el a nézőjükről, hogy 1918-ról képesek az első világháború végére és a nyomban kialakuló spanyolnáthára gondolni, már-már sértve érezhetjük magunkat. A dolog azonban itt sem áll meg! Az archív felvételeken (melyeken többek között Adolf Hitlert is megkapjuk a ‘30-as évekből, ha valaki irodalom mellett törin sem figyelt volna) túl még animált újságcikkeket is kapunk, amik címlapon hozzák a film történéseit.
Pedig az alapötletben lett volna potenciál. Böhm Aranka ebben az értelmezésben a klasszikus femme fatale, a végzetes szerelem, mikor a férfi hiába tudja, hogy nem lehet jó vége a kapcsolatnak, nem tud szabadulni a vágy titokzatos tárgyától. Ismerjük ezt az archetípust, tudjuk, hogy lehet jól csinálni, hisz számtalan könyvben és filmben láttuk már. De egy ilyen történetszálhoz nagyon aprólékosan megrajzolt karakterekre van szükség, akiknek minden mozdulata jelentőségteljes. A film azonban épp ebben az árnyalásban teljesít a legrosszabbul.
Azzal együtt, hogy a színészek mindent megtesznek a süllyedő hajó megmentésért: Bölkény Balázs úgy nyújt korrekt alakítást Karinthyként, hogy szinte semmilyen segítséget nem kap a forgatókönyvtől; Szakács Hajnalka szereplése már inkább kérdéses. A színésznő kétségtelenül erős jelenléttel uralja a vásznat, ám a párbeszédek ritmusát sok esetben nem találja, túlaffektál, túlhangsúlyoz, végső soron pedig csak külsőségeiben tudja megjeleníteni a végzet asszonyát. Bár ez utóbbi minden bizonnyal megint csak a szkriptre, illetve a rendezői utasítások hiányára vezethető vissza.
Bár irodalomszeretők készítették, az irodalommal sem bánik kesztyűs kézzel a Frici& Aranka. Az előbb említett bingó második fordulójában ugyanis művekre is tippelhetünk, a szintén korábban taglalt legitimáció ugyanis kiegészül azzal, hogy a szereplők néha teljesen hétköznapi helyzetekben is a saját munkáikból idéznek. A film vége ráadásul ilyen szempontból is elképesztően didaktikus. Számolatlan alkalommal hangzik el, hogy Karinthy Frigyes a legnagyobb magyar író, s bár én is nagyra tartom a munkásságát, ennek eldöntését nyugodtan rá lehet bízni a mindenkori nézőre és olvasóra.
Bár az utóbbi években számtalan alkotás bizonyította (A berni követ, Örök tél, Akik maradtak, hogy csak néhányat említsünk), hogy a tévéfilm önmagában nem esztétikailag alacsonyrendű kategória, a technikai részletekkel a valószínűsíthetően nem hatalmas büdzsé miatt megengedőbbek lehetünk. Persze, nagyon steril minden, alig látunk valamit a helyszínekből, de ez jórészt adottság. A zenét viszont ezek ellenére is ki kell emelnünk, hiszen közhelyes és túlhasznált, még azt a néhány, amúgy működőképesnek induló jelenetet is képes elgáncsolni.
Nem vonom kétségbe a film mögött húzódó nemes szándékot, épp ezért ért teljesen váratlanul, hogy a Frici&Aranka gyakorlatilag minden téren működésképtelen. A Nyugat nemzedékei nem ezt a filmet érdemlik. Pláne úgy, hogy a nemzetközi elődökről készült egy igen erős mozi. Az egyensúly megtartása miatt nézzük is meg a Teljes napfogyatkozást.
Kiemelt kép: Index.hu
A Frcici&Arankát néhány alkalommal vetítik még az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ezt követően vidéki mozikban is meg lehet majd nézni, a televíziós premier március és április fordulójára várható.
