A Fontos vagy nekem a közelmúlt egyik legjobb Netflix-filmje?
A filmről alapvetően
Talán senkinek nem kell bemutatni a klasszikus gengszterfilmek felemelkedés-bukás toposzát, immorális, de karizmatikus antihőseivel. A Fontos vagy nekem rendelkezik a műfaj jól ismert elemeivel, a Rosamund Pike által mesterien megformált Marla Grayson azonban nem törvényen kívüli főgonosz, ellenkezőleg: a törvény a legnagyobb fegyvere, hálózatának alapját az igazságszolgáltatás kiskapui nyújtják.
Marla megingatja a nézőt morális elképzeléseiben, gengszterfilmekhez méltó módon ébreszti fel a lázadásra érzett, elnyomott vágyakat, végső soron a társadalom egyénformáló erejének kártékony hatásaira hívja fel a figyelmet, ennek kitermelt deviánsaként egyszerre válik áldozattá, rendszerkritikává, Rosamund Pike alakításának és a film stílusának köszönhetően pedig nyolcvanas évek neonfényét és szintpophullámát megidéző, hipnotikus gengszterzsenivé.
Fontos vagy nekem, fontos vagy a rendszernek
Marla szerelmével és bűntársával, Frannel közösen játssza ki az állami idősgondozás rendszerét. Hálózatuk kiválaszt egy jó egészségügyi állapotban lévő idős személyt, akinek lehetőség szerint nincs senkije; elintézik, hogy a kiszemeltet az állam gondozásra szorult betegnek nyilvánítsa, idősek otthonába küldje, és Marlát jelölje ki gondnokául. Innentől fogva Marla rendelkezik az illető vagyonával és minden vagyontárgyával, beleértve ingatlanait is.
Frannel az áttörést keresik: nem elég gazdagnak lenni, meg kell ütni a főnyereményt. Ennek mentén az idősek aranytojást tojó tyúkokká dehumanizálódnak, a bűnszövetkezet pedig epekedve várja a hozzátartozóktól mentes „gyöngyszemet”, aki tele van pénzzel és várhatóan hosszú élet áll előtte. Jennifer Peterson tökéletes prédának ígérkezik, Marla rá is veti magát, de kiderül, hogy van egy fia, Roman Lunyov, orosz maffiózó, aki klasszikus gengszterként árnyalja az összképet, bármit kész megtenni, hogy visszaszerezze édesanyját és nála elrejtett vagyonát.
Rendszerkritika
Marla karakterének társadalmi reflexiója, az Aranypolgárt megidéző vadkapitalista törtető szerep először a filmeleji narrációjában mutatkozik:
„Régen olyan voltam, mint te. Azt gondoltam, a kemény munka és a tisztességes játék sikerhez és boldogsághoz vezet. Hát nem. A tisztességes játék egy vicc. A gazdagok találták ki, hogy a többiek szegények maradjanak.”
Majd erre ráerősít a Lunyovval kialakuló rivalizálás, ami egy ponton túl Marla számára látszólag nem csupán a vagyon megtartását, hanem saját domináns szerepének fenntartását is jelenti: „…kétféle ember él a világon. Akik kihasználnak, és a kihasználtak. Ragadozók és prédák. Oroszlánok és bárányok.”
Majd megmutatkozik a legális győztes módszereinek elhivatott szabályossága: mindamellett, hogy az állam mit sem sejtve megbízható munkaerőnek tartja, Marla mindent megtesz ezért, nemcsak, hogy nem adja fel a játékot, de elvárja a játékosok korrektségét:
„…az emberei nem követik a szabályokat. Le akarnak győzni? Akkor támadjanak tisztességesen. Fogjanak meg a bíróságon. Körözzenek le! Ne fegyverekkel jöjjenek egy otthonba.”
Felvezető narrációja előtt semmit nem tudunk meg róla, nem ismerjük motivációinak lehetséges lelki gyökerét. Említi ugyan, hogy régen szegény volt, de ez egyáltalán nem hangsúlyos. Így kicsit az az érzésünk, hogy Marla bárki lehetne, ő a jelenlegi rendszer egyik lehetséges következménye.
Rosamund Pike már csak azért is megérdemelte a Golden Globe-ot, ahogyan Marlában megteremtette az egyensúlyt a bűnöző lángelme antihőse és az esendő ember életszerűsége között, mimikák, gesztusok szintjén érzékeltetve Marla valódiságát. Látjuk a kultuszteremtő zsenit a neonfényes A Sebhelyes arcú életérzésben, de látjuk a félelmet, a szerelmet, az átérezhető emberi reakciókat is.
Szintén érdekesen ér össze a kultuszteremtés az életszerűség igényével olyan apróságokban, mint Marla elektromos cigarettája és Lunyov legzordabb jeleneteiben elfogyasztott smoothie-ja; ezek a mozzanatok szerepelhetnek fanartokon, pólókon vagy posztereken, akár Anton Chigurh oxigénpalackja a Nem vénnek való vidékből.
Ezzel együtt viszont a sablonokból való kiszakadás (szivar helyett e-cigi, whiskey helyett smoothie) közelebb viszik a nézőt a karakterek természetes, emberi mivoltához. Remek húzás egy filmtől, ha a stílusjegyként működő karakterisztikákat egyszerre tudja a történet hitelességét erősítő eszközként is használni.
Okosan megfelelve a trendeknek
Szintén elismerendő, ha egy film meghasonulás nélkül képes megfelelni a piaci trendeknek különböző közéleti adalékaival. A Malcolm & Marie után ez idén a második film, aminél úgy éreztem, megtalálta a megfelelő eszközöket a politikai illeszkedéshez. A mainstream filmes platformok a korszellem jegyében kisebbséghez tartozó karaktereket igyekeznek felvonultatni, a tömegközönség pedig pusztán a karakterek hovatartozása mentén elkezd erőltetni mondvacsinált közéleti olvasatokat.
A Malcolm & Marie-ben fontos gondolat, hogy az ilyesfajta politikai befolyásoltság miért, és mennyire tesz rosszat a kortárs művészetnek, egyrészt a szereplők maguk is kibeszélik a jelenséget, másrészt a film létezése önmagában rávilágít a politikamentes olvasat fontosságára.
Utóbbit teszi a Fontos vagy nekem is, Marla Grayson ugyanis leszbikus, Roman Lunyov pedig kisnövésű, ha viszont ragaszkodnánk a társadalmi célú ábrázoláshoz, az jönne ki, hogy a leszbikusok és a kisnövésűek szélhámos bűnözők. Ha pedig szemellenző nélkül figyeljük a történetet, annyit látunk, hogy közöttük is lehetnek esendő emberek, akikből bűnözőt formál a társadalom. Mégis, valószínűnek tartom, hogy a stúdiók profitot láttak az alulreprezentált rétegek szerepeltetésében, így viszont a Fontos vagy nekem megalkuvás nélkül tudott nagyszabású projektté válni.
Fölösleges tagadni, hogy ezek a karakterisztikák hozzátesznek a film stílusához, még ha a cselekmény szempontjából nem is lényegesek. A leszbikus bűnözőpár és a Peter Dinklage által alakított maffiózó részei a jellegzetes színvilágnak, amivel a Fontos vagy nekem rendelkezik, ezt a film formailag is igyekszik kihangsúlyozni.
Modernség és 80-as évek
Az egészet átitatja a nyolcvanas évek, részben a kevésbé drámai, helyenként már komolyan vehetetlen gengszterfilmekre való reflektálással, emellett azonban egy komoly üzenettel: hiába nem ismerjük Tony Montana mély pszichológiáját, hiába érezzük, hogy a A Sebhelyesarcú nem több pörgős, hangulatos gengsztersztorinál, aminek a végén nemhogy nem értékeljük át magunkat, de még gyászolni is kezdjük a főgonoszt; a Tony Montanák mögött valódi társadalmi problémák gyökereznek.
Ezt a struktúrát pedig Marla az állatvilággal hozza párhuzamba, a természet analógiája azonban nem csak a ragadozó-préda motívumban fontos, hanem abban az elkerülhetetlen tényezőben is, hogy nem lehet következmények nélkül magunk alá ásni embertársainkat, a természet erői előbb vagy utóbb lecsapnak, a csúcsra jutott bűnözők sorsa pedig egytől egyig meg van pecsételve.
A formai átgondoltság a képi világ és a zene összhangjában mutatkozik, álomszerű neonfényekkel és szintetizátorokkal hol a tempós akciót, hol a delíriumos amerikai álom érzését erősítve. A nyolcvanas évek audiovizuális hangulatának modern feldolgozása maga a synthwave (vagy retrowave), amihez – például – Nicholas Winding Refn a mai napig visszanyúl. Magát a kortárs interpretációt a 2011-es Drive című filmje hozta napvilágra, de ezt látjuk a népszerű Stranger Things atmoszférájában is.
J Blakeson, a Fontos vagy nekem rendezője beemeli ezt a hangulatot, de egyáltalán nem érezhető célzottan retrónak, zeneileg is abszolút modern felépítésben halljuk a retro-synth betéteket, ezzel együtt azt gondolom, hogy a Sebhelyesarcú-életérzés, ami szintén tartalmazza a nyolcvanas évek tipikus elemeit, szándékos a történet szempontjából, a formai stílusjegyek a maguk jellegzetességével, neonfényes montázsaikkal pedig egyedivé teszik a filmet.
Viszont itt tetten érhető egy hiányosság: mintha az alkotók nem kaptak volna eléggé szabad kezet, vagy csak nem mertek ennél jobban elrugaszkodni a konvencióktól. Úgy éreztem, hogy a film folyamatosan elhiteti, hogy egy velejéig karakteres, szerzői formát hoz, de kényszeredetten visszazökken a bevált sémákhoz, végig ugrándozva az újszerűség és a tömegfilm között.
Így is fontos filmet kaptunk, a készítők egyébként felhívták a figyelmet arra a most is aktuális problémára, hogy egyes helyeken az állam által kinevezett gondnokok a mai napig visszaélnek hatalmukkal.
A Fontos vagy nekem mindamellett, hogy jelentős morális kérdéseket feszeget, figyelemre méltó alakításaival és hangulatteremtésével mindenképp elérte, hogy érdemes legyen megnézni.
Kiemelt kép: Promotions.hu
