„Eredetileg a sziget természetrajzáról szándékoztam enyhén nosztalgikus beszámolót írni, de elkövettem azt a súlyos hibát, hogy beletettem a családomat” – Gerald Durrell ezzel a gyermekien őszinte vallomásával indítja a Korfun töltött időszakáról írt könyvét, mellyel olvasók ezreinek szívébe lopta be magát – a regény hű feldolgozásából pedig megszületett a film, amely (szerintem) nem csak az én gyerekkoromban hagyott maradandó nyomot.
Miután a család 1935-ben a Jón-tenger gyönyörű szigetére költözött a borús Angliából, ki-ki a maga módján adózhatott különc hobbijainak. Gerald (vagy ahogyan a családja nevezte, Gerry – Eugene Simon) rajongásig szerette már egészen kisgyerekkorától a természetet és az állatokat. Legtöbb idejét a megfigyelésüknek szentelte, amiben hű társa volt Roger, a türelmes és mindent teljes nyugalommal elviselő kutya – aki Gerry édesanyjának és testvéreinek ismeretében talán a család leghétköznapibb figurája. Az idősebb báty, Larry (Matthew Goode) író, aki a ’meg nem értett művész’ szerepében tündököl, és teljes arroganciával viseltetik mindenkivel szemben; a családtagjaival különösen. Leslie (Russell Tovey) a lövöldözésben leli minden örömét, ám a maga egyszerűségében érzékeny és jólelkű. Margó (Tamzin Merchant), Gerry nővére sem bonyolult lélek, ellenben külső adottságaira egész Korfu férfinépe felfigyelt. A családot láthatatlan madzagon irányító, ám könnyedén befolyásolható Mrs. Durrellről (Imelda Staunton) pedig annyi derül ki mindjárt a történet legelején, hogy özvegy, valamint „az életkorát sohasem tudtuk egész biztosan annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem emlékszik rá, mikor született.”
Az angol család Görögországba érkezése – ahogy egy ilyen társasághoz illik -nem volt zökkenőmentes, ám a segítségükre érkezett egy magát angolnak érző, öblös hangú, tekintélyes görög férfiú, bizonyos Spiro Hakiapoulosz (Omid Djalili), aki a költözködésben és a család minden szeszélyében mintegy önként segített az egy szempillantás alatt kedvenceivé lett Durrelléknek; így például mikor Gerry teknőce meghalt, annak temetésén is őszinte óriáskönnycseppeket hullatott. Gerry a mindennapjait igyekezett a családjától minél elszigeteltebben, Roger meghitt társaságában a természetnek szentelni. Valójában itt kezdődött el egy életen át tartó szerelme az állatvilág iránt. A tanulást messziről kerülte, ha csak tehette, ám anyja ragaszkodott oktatásához, de Gerryre kizárólag Theodor Stefanides természettudós tudott hatni – a rajongás pedig kölcsönös volt, mivel a doktort lenyűgözte a mindössze tízéves fiú végtelen érdeklődése a téma iránt. Emellett Gerry könnyedén teremtett kapcsolatot a szigeten élő emberekkel, így például a helybéli asszonyokkal, akik hagyományos, helyi specialitásokkal etették és görögül tanítgatták a fiút; vagy a pásztorral, aki helybéliekről szóló legendás történeteket mesélt, és skorpiókról okította Gerryt. De talán az összes helybéli közül a legérdekesebb a rózsabogaras ember, aki soha egy szót nem szólt, és aki mindig a távolban tűnt föl a horizontvonal mögül, lassan, komótosan andalogva, körülötte pedig egy zsinegen repkedtek varázslatos látványt nyújtva a gyönyörű színű, fényes rózsabogarak, amiket Mrs. Durrell és Gerry megvettek tőle, hogy szabadon engedhessék őket a kertjükben, és amik így „napokig smaragdokként hullottak az égből”.
A nemhétköznapi család nemhétköznapi életformáját a film olyan csodálatos hangulatot átadva mutatja be, hogy a néző nem akar belőle kiszállni, és nem akar belőle visszatérni a valóságba. A film zenéje (Nicholas Hooper szerzeménye), a képi világa, a szereplők, a tájak, a szöveg (ami szinte mindenhol szó szerint a könyvet idézi) mind-mind egy nagyon egyedi világot teremtenek. A könyv humora tökéletesen átjön a filmben is (vélhetően ezért is ragaszkodtak az eredeti szöveghez), és bár a szereplők közel sem tökéletesek, sőt tökéletlenségük és különcségük adja a bájukat, mégis egytől egyig szerethetőek – ugyanakkor nagyon őszintén csengenek Mrs. Durrell Gerryhez intézett szavai: „kezdem érteni, hogy miért szereted jobban az állatokat, mint az embereket”.
