A semmiből vált a nézők első számú kedvencévé a Kvíz című sorozat az elmúlt hónapban. A széria sikere pedig egyáltalán nem véletlen. Úgy tud egy komplex és elgondolkodtató képet adni az angol televíziózás történetének egyik legnagyobb botrányáról, hogy közben szórakoztatni sem felejt el. Kritikánk spoilermentes.
A Legyen Ön is milliomos című játék minden bizonnyal mindenki számára ismert. A televíziós vetélkedő az akkoriban gyengélkedő ITV-t pillanatok alatt repítette a nézettségi listák élére. A műsor producerei nagyon jól éreztek rá a nézői igények megváltozására. A közönséget ugyanis immáron nem elégítette ki a hatalmas lexikális tudás, többre volt szükségük. Drámára, feszültségre, és a hatalmas tét alatt kiszolgáltatottá váló játékosokra. Ez a műsor pedig mindezt megadta nekik. A siker 2001-ig töretlen volt, ekkor azonban Charles Ingram őrnagy nagy meglepetésre elhozta a fődíjat. A férfi végig bizonytalan volt, a legtöbb kérdésre csak hosszas gondolkodás után tudta a választ. A műsor készítői aztán csalásra gyanakodtak és jogi úton fordultak az Ingram-család ellen. Ezt a történetet dolgozza fel Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, Egy házasság helyzete, Egy nagyon angolos botrány, A királynő, Gyönyörű mocskosságok) legújabb miniszériája, mellyel kapcsolatban nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi idők egyik legkimunkáltabb sorozata.
A történet nagy vonalakban követi a valós eseményeket. A háromrészes sorozat mindhárom epizódja egy külön, szinte lezárt egységet alkot (mintha egy dráma felvonásait látnánk). Az első epizód egyrészt remekül festi fel a karaktereket, másrészt pedig kontextusba helyezi a műsor megszületését. Bár nincs előtérbe tolva, érzékelhető a sorozat médiakritikai vonulata. Hatalmas szerencsénkre pedig Frears, valamint a forgatókönyvíró, James Graham nem elégszenek meg a „média hazug és manipulatív“ típusú és felszínességű megmondásokkal. Ők sokkal mélyebbre ásnak, és a nagyobb egész lélektani vonulatát akarják megérteni. Ez egyrészt abban manifesztálódik, hogy a nézői igények mibenlétét tárják fel (a műsort döntő többségben középosztálybeli angolok követték), ehhez társul a kétségtelenül meglévő szociológiai hitelesség. Komoly szerepet kap az úgynevezett szindikátus, az a szervezet, mely heteket, hónapokat töltött azzal, hogy feltérképezze a játék szabályait, komplett kérdéssorokat gyűjtöttek össze, nyerő stratégiákat dolgoztak ki. Amellett pedig, hogy ők biztosítják a sorozat abszurd humorának egy jelentős részét, a készítők azt a kérdést is felteszik, hogy emberek tucatjai hogyan tölthették ezzel a mindennapjaikat? Miféle elveszettség, céltalanság kell ehhez? Emellett persze az emberi természetre jellemző kisstílűség, a mindenben kiskapukat keresés is remekül átjön a képernyőn.
A médiakritika másik aspektusa a műsorvezető, Chris Tarrant személyén keresztül nyilvánul meg. A figura kifejezetten emlékeztet a Stanley Tucci által Az éhezők viadalában megformált karakterhez. Szinte túlzó manírosságával a média által kreált szerepébe beleragadó egyén tökéletes archetípusát hozza. Michael Sheenről pedig eddig is tudtuk, hogy korunk egyik legjobb karakterszínésze, kvalitásait pedig itt is bizonyítja.
A színészekre általánosságban sem lehet panasz. Matthew Macfadyen egy nagyon komplex és árnyált alakítást nyújt a főhős karakterében. Egyszerre tűnik kicsit mulyának, és mégis látszik a szemében valami mélyről jövő elszántság és bizonyítási vád. Sian Clifford is tökéletesen hozza az eltökélt, a régi és az új családja között egyensúlyozó Diana Ingramet. Nagy pozitívuma egyébként a sorozatnak, hogy bár a gyanú él Ingramékkel szemben, az ő drámájuk sincs elbagatellizálva. Látjuk, ahogy a gyerekeket kiközösítik az iskolában, ahogy az egész család közröhej tárgyává válik. Ezen a ponton pedig megint csak érzékelhető a sorozat szociológiai vonulata, ugyanis épp az a szenzációra éhes tömeg keseríti meg a főszereplők életét, amely korábban a magasba emelte a műsort.
A szériára egyébként is jellemző az objektivitás és a mértékletesség. Bár ahogy azt a készítők el is árulják az epizódok elején, a valós eseményeket dramaturgiai okokból néhány helyen megváltoztatták, arra nagyon figyelnek a készítők, hogy ne csússzon át a sorozat szenzációhajhászásba. Így a bulváros elemeket teljesen nélkülözve csak annyit látunk, amennyit már hitelesen bizonyítottak Ingramékkel szemben. Ez pedig bizony nem sok, a sorozat egyik legironikusabb jelenete, amikor maguk a főszereplők is meglepődnek azon, hogy bár bűnösnek találják őket, milyen minimális büntetést szabnak csak ki rájuk. Fears ezzel a láttatással nem csupán a sorozata objektivitását és integritását őrzi meg, hanem tulajdonképpen interakcióba is lép a nézővel. Hiszen így mi, befogadók vagyunk rákényszerítve a véleménynyilvánításra. A tárgyalás utolsó mondatai pedig szinte alkotói ars poeticaként is értelmezhetők. A valóság, az arról alkotott kép minden esetben egy absztrakció, amelyet számtalan tényező befolyásol, így pedig nincs jogunk a tények teljes ismerete nélkül ítéletet hirdetni.
A különböző nézőpontok mellett a hangvételek terén is remekül egyensúlyozik a sorozat. Az erőteljes drámai vonal mellett a történet már-már abszurd kisszerűsége is megjelenik, ezen felül pedig a készítők az öniróniának is teret adtak. (Elég csak arra gondolni, hogy a sorozatot eredetileg a perben is részt vevő ITV csatorna sugározta.)
A Kvíz vitán felül az év egyik legkellemesebb sorozatos meglepetése. Okos, humoros, és pont azzal bátor, hogy nem nyilvánít nyíltan véleményt. Ismét bizonyítást nyert tehát a tény, hogy jó alkotók kezében a minőség és a szórakoztatás kéz a kézben jár.
