Denis Villeneuve mintha letisztítaná erről a nagy kultusszal rendelkező műfajról a csaknem „rágyógyult” akciófilmes zsánert, és műfajkeverés helyett egy tiszta és hamisítatlan sci-fi élményt nyújt a nézőknek.
Szerző: Szabó Réka
A zsáner a maga valódiságában
Olyannyira hozzá vagyunk szokva az „akció-sci-fihez”, hogy szokatlanul eredetinek tűnik Villeneuve munkássága – pedig, ha belegondolunk, a zsáner kultuszfilmjeit is olyan alkotások adják (2001: Űrodüsszeia, Szárnyas fejvadász), melyekben a látvány, és nem az akció dominál. A Dűne sem mellőzi teljes mértékben a harcjeleneteket, viszont jelentősen kevesebb vérontás látható benne, mint amennyi a huszonegyedik századi mozinéző ingerküszöbét próbára tenné. Villeneuve rendezéseire jellemző a lassú, kevésbé dinamikus történetvezetés, ám ez korántsem jelenti azt, hogy vontatott vagy ingerszegény lenne a film; a csendek, az árnyakat és apró rezgéseket szemmel tartó, az ismeretlen környezetben sokszor védtelennek vélt karakterek ugyanúgy képesek fenntartani a feszültséget, akár a hirtelen robbanó akciójelenetek.
A Dűne ugyanis nem a látványos összecsapások által lesz izgalmas; a kiismerhetetlen politikai és gazdasági játszmák gerjesztik benne a feszültséget. Az első három percben felvázolják az előzményeket: a történet az Arrakis nevű bolygón található „fűszer”, illetve a kitermelésével járó gazdagság – s az ennek nyomán szerzett hatalom – körül forog. Talán tömény a nyitány, viszont a filmben ezek az információk megismétlődnek, így akkor sem vagyunk elveszve, ha nem figyeltünk erre a kezdeti montázsra. A főhőssel, Paul Atreidesszel együtt fedezzük fel e kietlennek tűnő, ámde roppant veszélyes sivatagi bolygót.
Világépítés
A Dűne első része tulajdonképpen a világépítésről, a háttérvilág kidolgozásáról szól: megismerjük a Herbert-univerzumot (Frank Herbert Dűne-sorozatából az első kötet egy része az, amelyet Villeneuve színre vitt – a folytatás 2023-ra várható), elhelyezzük benne a karaktereket és a különböző helyszíneket (az egymással szemben álló két ház szülőbolygóit, majd az Arrakist).
A látványvilág lehengerlő: a nagytotálokon a mérhetetlenül hatalmas természet uralkodik, ahol az emberhez képest grandiózusnak tűnő űrmonstrumok is eltörpülnek. A Caladanon (mely az Atreidesek hazája) a sziklák között megbúvó öböl felszínén apró rovarként suhan az űrrepülő, az Arrakis homoktengerében pedig szó szerint elvész a rettenthetetlennek tűnő aratógép.
Az alapvetően lassabb dinamikájú, folyamatosan építkező narratíva helyszíne főként az Arrakis (vagyis a Dűne), azonban néha kitekintünk a Harkonnenek vagy a császár hadseregének bolygójára. Ezen epizódokat látva jövünk rá, hogy sokkal nagyobb hatalmak döntenek a szereplőink sorsáról, ám nézőként mi sem vagyunk mindenbe beavatva.
Az kiderül, hogy egy évszázadokon átívelő terv részeként meg kell születnie az Igazinak, a messiásnak, aki elhozhat egy jobb jövőt. A történetet bibliai – és tágabb értelemben vett teológiai – allúziók szövik át: Paul, akit a megváltónak (Lisan al-Gaibnak) hisznek; az Arrakis őslakos népe, a fremenek, akikkel a fiú szövetséget köt; Lady Jessica, az Anya; Yuen doktor, az áruló orvos – mindnek megtaláljuk a megfelelőjét a keresztény mitológiában.
Emellett ki kell térnünk a film által közvetített problémákra, amelyek a jelenkorra reflektálnak. Ennek a legevidensebb megnyilvánulása az volt, mikor az ökológiai laboratóriumba menekülő Paul és az anyja megtudja, hogy a bolygón megoldható lenne a növénytermesztés, s így zöldbe lehetne borítani a Dűnét, de mivel a fűszer csak a sivatagban terem meg, emiatt ez nem szolgálja a császár és a Harkonnenek érdekét. A folyamatos (ki)termelés, a természeti kincsek elszipolyozása és a mindezzel járó pusztítás a huszonegyedik századi civilizáció keresztje.
A Dűne-univerzum
Frank Herbert kultikus regénysorozatának első részét 1965-ben adták ki, mely nemcsak az olvasók tetszését, hanem a Nebula- és a Hugo-díjat is elnyerte. A siker révén Herbert folytatta a történetet, összesen hat könyvet írva az Arrakisról. Több regény és alkotás kiegészíti még az eredeti sorozatot, többek között Herbert fia írt egy előzménytrilógiát Kevin J. Adersonnal, Herbert feljegyzései alapján.
A Dűne-sorozat persze nem torpant meg az irodalom kategóriájánál, hanem médiafranchise-zá nőtte ki magát. Több filmadaptáció is készült belőle, a legismertebb az 1984-es mozifilm, melyet a posztmodern rendezőként számon tartott David Lynch készített. Paul Atreidest Kyle MacLachlan alakította, aki később számos Lynch-rendezésben szerepelt (Kék bársony, Twin Peaks-sorozat). A film főként negatív kritikákat kapott, arra hivatkozva, hogy a történet túlságosan tömény és követhetetlen egy körülbelül kétórás játékfilmhez képest.
A mozivászontól ellépve az amerikai Sci-Fi Channel egy háromrészes minisorozatot vetített le 2000-ben. Folytatásként 2003-ban egy újabb három epizódból álló sorozattal lepte meg a tévénézőket, mely a Herbert-regényfolyam második és harmadik kötetének kombinációja.
A korábbi adaptációkhoz képest a Villeneuve-film egyrészt látványvilágában sokkal realisztikusabb, másrészt markánsan érződnek rajta a szerzői jegyek: a lassú történetvezetés, a vizuális megjelenítés és a sokszor előforduló, jelentős csendek mind Villeneuve stílusának része. A kanadai rendező korábbi filmjeiben is bizonyította, hogy saját szerzői stílusát körültekintően össze tudja hangolni a film történetével, mely egyrészt hű marad az eredetihez, mégis percek alatt felismerjük, hogy igen, ez bizony egy Villeneuve-film.
A minimalizmus maximalizmusa
Villeneuve személye egymagában lehet, hogy nem ösztökélte volna az embereket, hogy megtekintsék a Frank Herbert regényfolyamának töredékéből készült filmet, viszont a sztárparádé annál inkább. Az utóbbi években egyre komolyabb, mostanra A-kategóriás filmekben főszerepeket játszó Timothée Chalamet remekel Paul Atreides szerepében. A színészi játéka minimalista (ez elmondható a filmben szereplő majd’ összes színészről), amely egy koncentráltabb hozzáállást kíván: mindent a mimika visz el. Az arc legapróbb rezdülései érzelmek tombolását fedik el – a feszültség így a karakterekben magukban jön létre.
Chalamet hiteles az ifjú herceg szerepében, akinek a felnövekedéstörténetét nézhetjük végig. Stellan Skarsgård Harkonnen bárója vérfagyasztóan lebeg képletesen a Dűne, gyakorlatilag a föld felett; Oscar Isaac bölcs vezérként feszít az Atreides-ház vezetőjeként; Jason Momoa jól hozza a tőle megszokott és elvárt harcos karaktert; Zendaya mint Chani csak csali a trailerekben, várhatóan több lehetőséget kap majd a folytatásban, ahogy a szintén epizódszereplő Javier Bardem, aki a fremenek vezetőjét, Stilgart alakítja.
Akire viszont részletesebben ki kell térnünk, az Rebecca Fergusson: az általa alakított Lady Jessica messze a legárnyaltabb, legösszetettebb karakter mind közül. Kezdetben ő az aggódó anya, aki félti egyetlen, még tapasztalatlan gyermekét az általa jól ismert Bene Gerresit Rend kegyetlen, kínzó módszereitől; az Arrakison rájuk leselkedő veszélyekről nem is beszélve.
Lady Jessica egyszerre szolgálja mind a családja, mind a Bene Gesserit Rend érdekeit (akiknek egykor ő is tagja volt), de az egyetlen és legfőbb célja, hogy biztonságban tudhassa Pault. A film felénél azonban kezdünk ráébredni a karakter mélységére, amikor kiderül, hogy krízishelyzetben gondolkodás nélkül képes ölni. Fergusson tökéletesen érzi, mikor mennyit szabad felfednie a szerepből, mikor mozdulhat ki a látszólagos passzivitásból. Se nem túlzóan érzelmes, se nem tűzről pattant amazon: a többi színészhez hasonlóan nála is a mértékletesség a kulcs, azonban Fergusson a minimalista gesztusokat is maximális hatásfokkal és eleganciával hozza.
Sivatagi szólamok
A Dűne zeneszerzője Hans Zimmer, ám a filmet látva nem feltétlenül ő jut a mozinéző eszébe. Nagy volumenű, túláradóan érzelmes dallamok helyett inkább harmóniákat kapunk, amelyek rendkívüli mértékben növelik a film realizmusát; szinte érezzük a perzselő hőséget, ahogy a végeláthatatlan sivatagra tekintünk, az éjjeli támadás során pedig riadóként dübörög a ritmus a mellkasunkban. A zene leginkább az atmoszférát támogatja, de persze a Zimmer-rajongók felfedezhetnek némi hasonlóságot a zeneszerző korábbi munkái között (lásd például az „Arraken” tracket és a Csillagok között „Murph” című számát). A Dűnében hallható leitmotiv (amelyet többek között a „Leaving Caladan” című számban is hallani) kísértetiesen hasonlít a sellők énekére A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken című filmből („Mermaids”). De persze ez megbocsátható; nincs abban semmi rossz, ha a nagy szerzők önmaguktól „lopnak”.
Emellett szót kell ejtenünk a hanghatásokról, amelyek szintén támogatják a filmi realizmust (a robbantások döreje, a sivatagi vihar kavalkádja vagy az összecsattanó kések hangja). A hangerővel sem spóroltak a hangmérnökök, játszi könnyedséggel billen egyik végletből a másikba: néhol szinte üres a hangsáv, mely fokozza a visszafojtottsággal vegyes várakozás érzését a nézőben, hol pedig hirtelen felharsan egy kürtszó vagy egy dobhártyát hasító hangeffekt, amelytől összerezzenünk. A film minden eleme kiélezetten hat a befogadóra, berántva egy általunk ismeretlen, mégis rettentő ismerős világba.
Mindent összevetve megállapítható, hogy a Dűne teljesítette a hozzá fűzött elvárásokat, és egy olyan kaliberű film kerekedett belőle, amely nemcsak a mozivászon szerelmeseinek, hanem a Herbert-rajongóknak is kivívja a megbecsülését. Minden megvan ebben a filmben, ami egy jó sci-fihez kell, nem mellesleg nagyon ideális megalapozása egy második résznek, amelyet most már kíváncsian várhatunk.
Kiemelt kép: TMDb.com
