A kegyetlen és a stílusos egyvelege, amikor Patrick Bateman Phil Collins munkásságáról tart egy egészen megnyerő előadást, aztán fog egy fejszét, elvégzi a dolgát és leül rágyújtani egy szivarra. Sokan megdöbbenve nézik végig ezeket a képsorokat, de biztosan vannak, akik a szivaros jelenetnél megengednek egy groteszk mosolyt.
Mi történik, amikor hasonló, de valós eseményeket dokumentumfilm formájában – annak is egy egészen rendhagyó műfajában – látunk? Sőt, nem is kell olyan intenzitással látnunk, mint egy Amerikai Psycho-ban, elég ha elmesélik. Megviseltséget, félelmet és rémes gondolatokat hagy maga után a Netflix Don’t fuck with cats: Hunting an Internet Killer című három részes minisorozata.
Luka Magnotta nem biztos, hogy sok ember számára ismert. A háromszor egy órás krimidokumentum-sorozat tárja a nézők elé annak a fiúnak a történetét, aki modell és filmsztár is szeretett volna lenni. Az említett személy 2010-ben tett közzé videót arról, ahogyan macskákat gyilkol, ami számos emberből felháborodást váltott ki, olyannyira, hogy privát Facebook-csoportokban próbálták megtalálni Luka Magnottát – aki egyébként nem állt meg a macskák életének megfosztásánál.
A sorozat rendkívül hatásosan mutatja be, hogy Karinthy Láncszemek című novellájában feltűnő, aztán Milgram által megfogalmazott „kis világ” elmélete kvázi néhány kattintásra redukálódott. A filmben a gyors vágások és keresési lehetőségek láttán (Facebook, Street View, Google) rájön az ember, hogy bármikor magánnyomozóvá válhat. Ez ugyanakkor riasztóan is érinti a nézőt, hiszen ráeszmél, hogy ilyen könnyen megtalálhatják, akár adatokat, képeket is lophatnak tőle. A történetben megjelenik a világháló egyik nagy veszélye: vajon tudjuk-e, ki ül a másik gép előtt? Luka rengeteg hamis profilt, oldalt hozott létre félrevezetésként, már az első macskakínzó videói előtt is. Érdemes felvetni a gondolatot, hogy az újmédia adta lehetőségek mennyiben járulnak hozzá egy Luka-féle gyilkos elrejtőzéséhez.
A történet során az említett megtévesztő lépések állandóan jelen vannak, elsősorban az online térben rejlő lehetőségek miatt, amelynek következtében egy ártatlan személyt is terhelnek a vádak, aki végül öngyilkos lesz. Ez megkérdőjelezhetetlenül az online zaklatás egyik iskolapéldája, ami felett a forgatókönyv körülbelül olyan hozzáállással siklik el, hogy: „ja csak öngyilkos lett valaki”. Ez a vonal kicsit elhanyagolt a történetmesélés szempontjából. Ami viszont nem a forgatókönyv hibája, de elképesztően érdekes, hogy az öngyilkos személy és a Luka által kegyetlen módszerrel meggyilkolt ázsiai férfi esete a macskák kínzásához képest kevésbé viselte meg a mesélőket. Meglepő, hogy a macskák vonatkozásában előbb könnyeztek a felszólalók, mint egy brutális gyilkosság esetében. Szintén érdekes kérdés, hogy ennek köze lehet-e ahhoz, hogy bekapcsolva a televíziót az újszülött vízilovak bejelentése előtt szinte csak gyilkosságokról hallunk a hírekben?
A kamerakezelés páratlan. Határozottan abban van a sorozat erőssége, hogy nem csak a hagyományos módon kamera elé leültetett emberek mesélnek, hanem dramaturgiai jelentőséggel bírnak a képek. A mesélők internetes keresései sokszor úgy vannak felvéve, mintha az ajtóból, titokban figyelnénk őket, jelezve, hogy a gyilkos figyeli és élvezi azt, ahogyan foglalkoznak vele és figyelmet kap. A zene kifogástalan, végig olyan hatással van a nézőre, mintha egy horrorfilmet nézne, a hegedű éles hangja lélekszaggató.
A feszültség olyannyira kézzelfogható, hogy a néző is veszélyben érzi magát (mivel szabadlábon van egy gyilkos), és ez mind a sorozat miliőjének köszönhető. Luka megosztó, de egészen ijesztő édesanyja is megszólal a filmben, ami rendezés szempontjából azért jó döntés, mivel elbizonytalanítja a nézőt az általa adott információk kapcsán.
Már-már hihetetlen szintekre emelkedik a gyilkosságok vonatkozásában előkerülő filmes kapcsolatok hada. Luka bizarr módon fejezte ki imádatát például a Hitchcock-féle Psycho iránt, amikor a rendőrségen egy pokrócot kér, akár Norman Bates.
