Jankovics Marcell felbecsülhetetlen örökséget hagyott ránk.
Írta: Tóth-Bertók Eszter
Mit adott nekünk Jankovics Marcell?
Rettenetesen nehéz elbúcsúzni olyasvalakitől, aki gyermekkorunkban s aztán egész életünkben mesét mondott nekünk. Most mégis ezt kell tenni. Május 29-én elhunyt Jankovics Marcell rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, művelődéstörténész és író, Kossuth- és Balázs Béla-díjas alkotó, az egyik legnagyobb mesélőnk és művészünk. Erősen hatott mindannyiunk vizuális kultúrájára, meséi pedig már igen kicsiként megtanították nekünk, hogyan kell gondolkodni és megértésre törekedni, és ami talán a legfontosabb: hinni a csodákban.
Jankovics Marcell nevét még gyermekként ismertem és jegyeztem meg. A Magyar népmesék ment a tévében – amelynek legtöbb epizódját, akárcsak a Mondák a magyar történelemből (1986–1988) című sorozatot, ő készítette –, és annyira, de annyira tetszett, hogy egyszerűen tudnom kellett, ki rajzolta. Rögtön megkérdeztem édesapámat, aki rávágta: Jankovics Marcell. Milyen különleges neve van – válaszoltam, és máig emlékszem rá, hogy arra gondoltam: ha valakit így hívnak és ilyen mesét készít, csakis csodálatos ember lehet.
El is képzeltem egy daliás, őszinte és kedves mosolyú férfit, egy igazi, hús-vér mesehőst, amikor pedig nagyobb lettem és utánanéztem, mit lehet tudni Jankovics Marcellről, és mi mindent lehet beszerezni és megnézni a munkái közül, rájöttem, hogy kislányként nagyon helyes megállapításokat tettem, Jankovics Marcell ugyanis tényleg csodálatos ember és szakasztott olyan, mint egy daliás mesehős.
Még az életútja is mesébe illő – jelentettem ki, immár egyetemistaként. Egy házi dolgozatot írtam a Fehérlófia című munkájáról, amelyet addigra már rongyosra néztem, s amelyről máig azt gondolom: a világ egyik, ha nem a legjobb rajzfilmje. A dolgozatban azonban nemcsak ezt emeltem ki, illetve azt, hogy Jankovics Marcell határtalan tudással és tehetséggel alkot, emellett alázattal, no meg gyermeki kíváncsisággal nyúl a magyar kultúrtörténethez, hanem azt is, hogy a munkássága mellett az életrajzát is érdemes ismerni.
Élete és pályája
Hihetetlenül nehéz sorsot kapott. Születése után, a kommunizmusban a családját kitelepítették Öcsödre, ahonnan csak 1953-ban térhettek vissza. Szülei 1955-ben a pannonhalmi bencés gimnáziumba íratták be, az érettségit követően pedig kétszer egymás után is jelentkezett a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, „reakciós” származása miatt azonban nem nyert felvételt. Így lett fázisrajzoló a Pannónia Filmstúdiónál, ahol 1965 és 1968 között Dargay Attila és Nepp József oldalán dolgozott a Gusztáv című sorozaton. A szamárlétra legaljáról küzdötte fel magát a legmagasabbra; jobbnál jobb művei egymást érték.
Első egész estés filmje, a János vitéz (1973) máris hatalmas sikert aratott: másfél millióan látták moziban. Ezt követte – többek között – a Magyar népmesék-sorozat (1977–2011), az Oscar-díjra jelölt Sisyphus (1974), a Cannes-ban Arany Pálmát nyert Küzdők (1977), a Fehérlófia (1982), valamint a közel harminc évig készült grandiózus rajzfilmje, Az ember tragédiája (2011), amelynek különlegessége, hogy mind a tizenöt színt más-más stílusban készítette el, ám mindvégig hű maradt a Madách-mű szövegének szellemiségéhez és értelméhez.
Jankovics Marcell egyaránt képes volt megszólítani a gyermekeket és a felnőtteket, s olyan melegséggel és szeretettel mesélt, hogy bátran és hálás szívvel mondhatom: a lehető legnagyobb ajándék volt az ő meséin felnőni, és azokból tanulni meg gondolkozni a világról és a benne élő emberekről. Rengeteget köszönhetek neki. Rengeteget köszönhetünk mindnyájan. És azt hiszem, képtelenek leszünk betömni azt az űrt, amely a távozásával keletkezett a világunkban. De talán nem is kell betömni. Elég, ha újra s újra leülünk a filmjei elé és hagyjuk, hogy elvarázsoljon minket. Hogy mesét mondjon nekünk. Úgy, ahogy csak ő tud.
