A kortárs brit filmművészet csendes és szerény alkotója, Terence Davies ismét a 20. század első felét idézi meg és gyönyörűen megkomponált képein keresztül mesél a háborús költészetével népszerűségre szert tevő íróról, Siegfried Sassoonról. Kritika a Benediction című filmről.
A liverpooli születésű rendezőt — aki idén tölti be 77. életévét — nem a modern kor embere érdekli, sőt elmondása szerint megrémiszti a modern világ és életstílus, ezért filmjeiben újra és újra visszarepül a múltba, egy letűnt korba, melyben más értékek és eszmék voltak érvényben.
Terence Davies szerzői stílusát meghatározza a filmjeit átjáró és minden részletét betöltő lírai érzékenység és visszafogottság. Műveiben sosem a narratíva az elsődleges, sokkal inkább a hangulatok és érzések megragadása, közvetítése. A rendező őszintén beszél saját gyerekkoráról, a gyökereiről (angol munkásosztály), hogy honnan jött és miken ment keresztül. A homoszexualitását nyíltan vállaló Davies életrajzi ihletésű műveiben (a rövidfilm trilógia, A hosszú nap véget ér, A neonbiblia – Részigazságok) megküzd saját démonjaival és fokozatosan fogadja el önmagát olyannak, amilyen. A saját életén kívül irodalmi művekből (Az öröm háza) és valós alakok történeteiből is merít inspirációt, mint ahogy tette azt A lélek saját társat választ című filmjében, amely az amerikai költőnő, Emily Dickinson életét dolgozza fel.
Legújabb filmjét, a Benedictiont a pandémia alatt forgatta le, majd hosszas várakozás után a film a 2021-es torontói filmfesztiválon debütált, és többnyire pozitív fogadtatásban részesült, életművének ismerői és kedvelői egy hamisítatlan Davies-filmet kaptak. A rendező elengedi a konvencionális elbeszélést és a fragmentált narratívát választja, hogy betekintést nyerjünk a költő, író és katona, Siegfried Sassoon életébe, aki az első világháború alatt szolgált, és az akkor írt háborús verseivel hívta fel magára a figyelmet.
Ezekben a művekben testközelből és naturálisan ábrázolja a nyugati front borzalmait, nyoma sincs annak a hurráoptimizmusnak és lelkesedésnek, amivel az ifjú katonák a háborúba vonultak. Durva kritikával illette a politikai vezetést, pacifista meggyőződését 1917-ben levélben hozta nyilvánosságra, amikor megtagadta a frontra való visszatérést, nyíltan háborúellenes lett és felhívást tett közzé az értelmetlen és jogtalan háború miatt (Soldier’s Declaration). A hazaárulás vádját és a katonai bíróság kockázatát vállaló Sassoont végül felmentették, és beutalták az edinburghi Craiglockhart Kórházba, ahol idegproblémáit kezelték (az első világháború alatt rengeteg katona szenvedett az úgynevezett tüzérségi sokkban), és itt találkozott első nagy szerelmével, a szintén költő Wilfred Owennel.
Terence Davies a hatalmas költségvetés hiányában meg sem kísérli azt, hogy bármilyen formában leképezze a lövészárkok eseményeit. Helyette archív anyagokkal illusztrálja az első világháború kezdetét és véres ütközeteit (pl. somme-i csata), valamint a főszereplőt alakító Jack Lowden (a skót színész hiteles és átlényegült alakítást nyújt) tolmácsolásában halljuk Sassoon és más költők verseit. A fekete-fehér felvételeken megjelenő világégés és a háborús költészet különleges elegyet képeznek, a csúnya és a szép találkozása megrendítő élményt nyújt. Míg a külvilág eseményei megmaradnak a dokumentumfelvételek szintjén, addig a belső terekben játszódó jelenetek Sassoonra fókuszálnak: szeretők jönnek-mennek, miközben ő folyton a fronton átélt horrort próbálja feldolgozni, és legyőzni a túlélők bűntudatát.
A Benedictionben két idősíkon haladva ismerjük meg a 30-as éveiben járó Sassoont, illetve az öregkori énjét (Peter Capaldi), aki épp a katolikus vallást szeretné felvenni (a cím is részben erre utal), egyfajta állandóságot és megnyugvást remél az egyházi tanoktól. A rendező szükségét érzi annak, hogy bemutassa a költő utolsó éveit, amikor megkeseredett és zsörtölődő öregúrként él együtt a múlt szellemeivel — a régi szerelmek és az elesett bajtársak emléke kísérti őt.
A film tónusát a kettősség jellemzi: egyrészt a háború szörnyűségei, a vesztességek okán komor és húsbavágóan realista, másrészt az előkelő londoni társasági élet, Sassoon és a „csinos fiúk” által könnyed és cserfes. Az elit szalonokban vidám dalokat énekelnek, verseket szavalnak, Charlestont táncolnak. A kor ismert alakjai bukkannak fel, mint Edith Sitwell, Lady Ottoline Morrell vagy. T. E. Lawrence. A férfiak közötti viszonyok, egymás partnereinek cserélgetése nem féltve őrzött titok vagy tabutéma. Azt persze hozzá kell tenni, hogy ezek a figurák jómódú értelmiségiek, illetve bohém művészemberek, így a lehető legtermészetesebben járnak-kelnek a biztonságos közegben, nem kell attól tartaniuk, hogy bármelyik pillanatban rájuk ronthat a rendőrség.
Sassoon szeretői közül először a félénk Wilfred Owennel (Matthew Tennyson) találkozunk, akivel a költő a kórházban ápol meghitt kapcsolatot, és akitől fájdalmas búcsút kell vennie, mikor a sérüléseiből meggyógyult katonát visszavezénylik a frontra. Owen azon bajtársak és barátok egyike, akit Sassoon nem tud megmenteni a háború szörnyétől. A film Owen Disabled című versével zárul, ezzel is tisztelegve a fiatalon elhunyt költő előtt, aki e művében érzékletesen festi le a háborúból hazatért testileg-lelkileg összetört katonák kínok közötti létállapotát.
A költő ugyan nem szégyenkezik szexualitása miatt, azonban érzelmeit nehezen fejezi ki, mert attól fél, hogy összetörik a szívét. Erről az óvatosságról később kiderül, hogy nem alaptalan. Owentől szavak nélkül válik el, és ez a bénító érzés végigkíséri őt hátralévő életében. Később olyan férfiak karjában lel némi vigaszt és pillanatnyi boldogságot, mint a musicalsztár, Ivor Novello (Jeremy Irvine), aki Hitchcock 1927-es A titokzatos lakó című filmjének volt a főszereplője.
Főhősünk mindig olyan férfiak mellett köt ki, akik nem hűségesek hozzá, és ez tovább erősíti a lelkét emésztő féltékenységet. Miután Novello szakít vele, Sassoon a színész volt szeretőjével, Glen Byam Shaw-val (Tom Blyth) kezd rövidéletű románcba, majd megérkezik az arisztokrata, Stephen Tennant (Calam Lynch), akivel közel 6 évig alkot egy párt. Ennek a kapcsolatnak Tennant vet véget, és okoz óriási csalódást Sassoonnak, aki 1933-ban végül feladva addigi életvitelét, házasságot köt a nála jóval fiatalabb Hester Gattyvel (Kate Phillips), és később megszületik a fiuk, George.
Terence Davies a Benediction megrendezésével először választott filmje tárgyának köztudottan homoszexuális alakot, korábban ezekre inkább csak utalt, sosem volt explicit. Siegfried Sassoon rendkívüli életútja, szerelmi kalandjai, valamint háborús versei mintha csak arra vártak volna, hogy az angol rendező rányomja saját szerzői pecsétjét és a nagyvászonra vigye. A líraiság a vizuális megoldásokban (Terence Davies védjegyévé vált áttűnés és pásztázó kamera), a klasszikus zenékben és a felolvasott versekben épül bele a film szövetébe, és intim közelségbe hozza mind a film alanyát, Sassoont, mind a mozi alkotóját, Daviest.
