Ez a film a szeretet opusza
– hangzik el A hét mesterlövészében, és őszintén csak egyetérteni tudok vele. A Belleville randevú sokkal többről szól, mint amit látunk – ha végletes szeretnék lenni, akkor mindenről.
Mégis hiába vonult be minden idök animációs kultfilmjei közé, itthoni forgalmazása félresiklott. Látványvilága első látszatra kisgyermekeket céloz meg, mondanivalója már közel sem, és hangulatát, dinamikáját tekintve sem biztos, hogy nagy közönséget képes megmozgatni.
A Belleville randevút 2003-ban mutatták be, a francia-belga-kanadai-angol koprodukciót 2004-ben független filmként nominálták mint legjobb animációs film, illetve a legjobb eredeti filmzene kategóriában, azonban nem vihette haza az Oscar-díjat, noha lenyűgöző és utolérhetetlenül egyedülálló műalkotás.
A Belleville randevú – Francia rémes: ez az alcím, amely végtelenül lelombozó, felesleges és érthetetlen, bár jóllehet ez a kierőszakolt szójáték utalás a film keserédes melankóliájára, mégsem foglalja össze azt a magával ragadó hangulatot, ami az egyik legizgalmasabb sajátossága.
A film főszereplője Madame Souza, a portugál bevándorló nagymama, aki a francia vidéken neveli megárvult unokáját, Championt és kutyájukat, Brunot. A kisfiú egyetlen igazi kedvtelése a kerékpározás, és célja, hogy megnyerje egy nap a versenyek versenyét, a Tour de France-t. Nagymamamája komoly, szerető szigorral edzi unokáját, házi edzéstervük mellőz bárminemű profizmust, egyszerű józan paraszti ésszel ügyeskednek, hogy egy nap a fiú dobogóra kerülhessen.
A jól megszokott életük azonban nem várt fordulatot vesz, mikor elérkezik a verseny napja, és a fiút elrabolja biciklizés közben a francia maffia, hogy kísérleti szerencsejáték bizniszükben használják fel fáradhatatlan erejét.
Madame Souza és Bruno, aki egy kölyökkori berögződés miatt furcsa kapcsolatot ápol a vonatokkal, a fiú megmentésére sietnek. A csípőficamos, öreg hölgy és kutyája vízibiciklivel átkelnek az Atlanti-óceánon, hogy megérkezzenek Belleville-be, amely egy francia New York képében elevenedik meg előttünk. Magában hordozza a romlást, a fogyasztói társadalom pöffeszkedő világképét. Mindenki elhízott, a város irányítása apró, bűnöző emberek hatalmában áll, és megelevenedik a Szabadság szobor, amely a törvény helyett hamburgert tart kövér kezében – az amerikai álmot mintegy disztópikus, romlott, szavatosságát vesztett torz jelent tár a szemünk elé.
Souza és kutyája egy híd alatt, kietlen körülmények között megismerkedik a szebb időket látott Belleville Trio-val, a 30-as évek letűnt jazzcsillagaival. Befogadják otthonukba őket, és a megmentő akció szövetségeseivé válnak. Bellville-külsőn végtelenül nyomorult és szegény körülmények között élnek, napjaikat mégis a derű és a béke fonja át. Békákat esznek, azok bármilyen formájában – pattogatott ebihalat, békalevest, jégkrémet. Esténként zenélnek, egy városi bárban, hangszereik hűtő, porszívó és egy régi újság. A történet az élet és szeretet keserédes, melankolikus természetén vezet minket végig egy teljesen emberi, hétköznapi happy endhez. Azonban a film különös világa, érzékeny, groteszk jellege olyan mélyen szól az emberi lélekhez, hogy talán lényegtelen is a vége – a film közlendője mellett nem is igazán érkezik feloldozás.
A film kapcsán külön érdemes pár szót ejteni a zenei megoldásokról, többek között már csak amiatt is, mert második Oscar-jelölését – no nem mintha ez egy meghatározó nonplusultrája lenne az elismerésnek – a legjobb eredeti zene kategóriájában kapta.
A dalok Benoit Charest munkáját dicsérik, a film címadó zenéje pedig a francia-cigány származású kultikus gitáros Django Reinhart-hoz fűződik, aki egy rövid kameo erejéig fel is tűnik a nyitójelenetben. A jazz forgatagos zenei világa első érzetre nincs összecsengésben a film látványvilágával, egységük azonban életszerű és megindító. Hiszen ezt csináljuk mindannyian – kavargunk ebben a zajos, zűrös életben, sok keserűséggel, sok szeretettel, és ez a nagy iramlás, végletei ellenére, hoz valami mozdulatlan csodálatot – legalábbis efféle érzelgős megállapítások jutottak eszembe a film közben.
Az élet allegóriája gyönyörűen megmutatkozik a koncertjelenetben, ahol a Belleville Trio és a nagymama koncertet adnak háztartási eszközeikkel, és Madame Souza-nak is megszületik saját hangszere, a bicikliküllő. A tárgy, amire feltette egész életét unokájáért, és aminek javítgatásával nap mint nap fáradozik évtizedek óta. Mindannyiunknak van egy ilyen hangszere.
A hasonlat mellett a konceptuális zene is izgalmas – a „Vaccum Cleane Cabaret” jelenetéhez ugyanis valóban elkészült az ezekkel az eszközökkel komponált zene.
A karaktereket számítógéppel építették meg, azonban kézzel rajzolták át, majd keltették életre az animátorok. A gyártás több mint két évig zajlott, noha egy film készítésénél ezt hosszas előkészítési és utómunkálatok ölelik körbe – emberi ésszel fel nem fogható erőforrások rejtőznek az egészestés animációfilmekben, s ez a kijelentés talán hatványozottan igaz a Bellevillei randevúra.
A filmben megjelenő szereplők erősen karikaturisztikusak, a vizuális ábrázolásuk olyan jellemeket vonultat fel, amely sokkal több, mint egyszerű vonások kihangsúlyozása – kaput nyit olyan emberek, sorsok és lelkek felé, amelyekkel mintha már találkoztunk volna valahol. Legyen itt szó egy nyammogó nagymama nyelvmozgásáról, vagy egy pincérről, akinek földig görnyedő, nyájaskodó hajlongása önmagában zseniálisan megtölt egy jelenetet. A történet számos olyan gagen vezet keresztül, melynek apró részleteiben érdemes elveszni. Például Bruno, a kutya tudatalattijába elvezető fekete-fehér álmai, vagy a biciklisták karakterei és azok sípoló asztmás zihálása, amelynek puszta látványa és benyomásai átadják azt a fizikai kint, amin éppen keresztülmennek a hőtől hullámzó flaszteren.
A főszereplőket mind a valóság inspirálta, egy-egy utcán látott karakter nyomán bontakoztak ki önmagukká. Például Bruno, az elképesztően nagy és annál is kövérebb kutya, aki egy portugál sikátorban kódorogva inspirálta az alkotókat.
A karakterekhez rendelt formák megkönnyítik a vizuális eligazodást a film életterében, így párbeszéd híján is egyből felismerhetjük a maffiát meghatározó téglatest jellegű felépítésükről, míg Madame Souza-t apró kerek formájáról.
Belleville városa azt az érzetet kelti, hogy egy létező helyet látunk, ami tudatos tervezői szándék eredménye. Az építészeti elemekben egyszerre vannak jelen Montreal, New York és Párizs jellegzetes épületei, utcái. Látványvilága nosztalgikus, az 50-es évek korszellemét idézi elő, a jelenetek színpalettái érzelmileg vezetnek bennünket közelebb a cselekmény adott hangulatához.
A film hősei a modern világba beleveszejtett ember bukdácsolása, a magatehetetlen boldogulni vágyás egy világban, amely sokszor megelőz bennünket, és amíg versenyt futunk, vagy biciklizünk mindennel és önmagunkkal, a Szeretet marad az a mozdulatlan pont, ami legyőzhetetlen és elfogyaszthatatlan.
Kiemelt kép: https://hu.pinterest.com/pin/340936634287097214/
A cikk eredetileg az f21.hu karbantartásának idején, október 20-án jelent meg Facebook-jegyzet formájában.
