Az Ozarkból ismert Julia Garner alakításában elevenedik meg Anna Delvey, a magát európai arisztokratának kiadó szélhámos. Kritika Az örökösnő álarca mögött című sorozatról.
Szerző: Képíró Dorottya
A Netflix nemrégiben megjelent sorozata első ránézésre a streamingóriás másik igaz történet alapján készült dokumentumszériájának, A Tinder-csalónak a női karakterrel helyettesített koppintása. Azonban ha közelebbről megnézzük, a két történet közt alapvető különbségek vannak. Míg az előbbi egyértelműen a szerelemre éhes női szíveken átgázoló milliárdos csaló lejárató kampánya, addig az utóbbi igyekszik árnyaltabb, sőt szerethetőbb képet festeni a magát német örökösnőnek kiadó főszereplőről.
A sorozat világában nincsenek önzetlen emberi érzelmekből, barátságból, szerelemből fakadó kapcsolatok, mert mindenki hasznot akar húzni a másikból. A magukat áldozatként bemutató álbarátok, akiket Anna „átvert”, szintén kapcsolati vagy üzleti előnyt láttak a lánnyal ápolt kapcsolatban, ezért senkivel sem tudunk szimpatizálni. Nincs ez másképp az újságíró, Vivian, esetében sem, aki karrierje utolsó mentőöveként tekint a storyra, ezért terhességére és házasságára fittyet hányva megszállottan követi és interjúztatja az Anna múltjában jelentős szerepet betöltő személyeket. Az egyetlen kivételt talán a fiatal recepciós lány, Neff jelenti, aki filmrendezői babérokra kíván törni, így kezdetben saját finanszírozású első filmjének malacperselyét látja Annában. Végül azonban mégis kiveszi a részét (Vivian és az ügyvéd, Todd mellett) az Anna tisztára mosására tett kísérletben.
Bár Shonda Rhimes sorozata kétségkívül fontos jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy bár minden technikai eszköz karnyújtásnyira áll tőlünk, mégis átverhetőek és naivak tudunk lenni, a Netflix az ábrázolásnál erős túlzásokba esik. Olyan szuperlatívuszokban emlegeti és a végére áldozattá emeli Annát, ami a főgonoszok idealizálásának trendjére emlékeztet. Ám ebben az esetben már túl későn látjuk meg Anna emberi oldalát.
Túl sokáig játssza az öntelt, arrogáns és mindenki érzelmein átgázoló fiatal szociopatát. Utána már nem áll neki jól az áldozat szerepe, főleg annak tükrében, hogy még a legrosszabb helyzetben is képtelen engedni saját önzőségéből, mintha mindenki a világon azért létezne, hogy hozzásegítse őt a hőn áhított célhoz. Sajnos ennek megfelelően Vivian, Todd és Neff is úgy viselkedik, mint Anna kiskatonája, akik képesek családjukat félretenni azért, hogy csillapítsák Anna legbanálisabb dolgokból fakadó duzzogásait. Nem válik szerethetővé a karakter, az a néhány kedves gesztus nem magyarázza a többi figura görcsös ragaszkodását és csodálatát.
Valójában Anna és Vivien is elképesztően önző attitűddel vonul végig a cselekményen, amit a sorozat alkotói kétségbeesetten próbálnak elrejteni, holott ha eltekintünk a fölös máztól, hamar rájövünk, hogy míg Viviant semmi más nem érdekli a saját újságírói reputációjának helyreállításán kívül, kockára téve a terhességet és az erre vonatkozó összes orvosi javaslatot, addig Anna az érzelmi zsarolás és manipuláció magasiskoláját művelve próbál magának hírnevet szerezni. Sajnos azonban ez a történet egy maximum 15 perc hírnév kaliberű celebet tudot kitermelni, aki börtönbüntetése alatt úgyis süllyesztőbe kerül, a médiacirkusz is elül egy idő után, végül pedig nem marad semmi, csak a cellacsönd.
Bár érdekes karakterépítési stílus lehetett volna, hogy ennyi ember szemszögéből ismerjünk meg a „sokoldalú” lányt, azonban a sok egymásnak ellentmondó vélemény között elsiklunk afelett, ami igazán fontos lenne a szereplő megismerése szempontjából. Hiányzik a múlt azon pontja, ahol Anna Sorokinból Anna Delvey lett, ahol elindult a mítosz építése. Egy lustán megírt, elcsépelt mondatoktól hemzsegő párbeszéden és egy 2 perces flashbacken kívül nem sokat kapunk arra a folyamatra vonatkozóan, hogy hogyan lett a kívülálló tinédzser Annából az iskola alfanősténye és egyszersmind divatdiktátora, ami tulajdonképpen megelőlegezte a későbbi New York-i elitre gyakorolt hatását.
A streaming szolgáltató beleesett abba a már sokszor elismételt hibába, hogy többet akar kihozni egy történetből, mint amennyi benne van. Az örökösnő álarca mögött mindössze kilenc epizódból áll, azonban mégsem képes fenttartani a figyelmet. Ennek nem csupán a hosszúság az oka, hanem az információk túlzott késleltetése, mely ahelyett, hogy felcsigázná nézőjét, inkább érdektelenné teszi őt.
Egy óriási pozitívumot viszont érdemes kiemelni a sorozatban, mégpedig a stílus, divat kezelését. A közösségi médiás platformokról ismert magamutogatós ruhák és a megismerhetetlenség határáig túlzásba vitt sminkek teljes egészében hiányoznak a sorozatból. Minden szereplő a karakteréhez illő kellő eleganciát és természetességet sugároz, pláne a címszereplő Anna, aki mesterien érez rá az alkalomhoz illő ruha kiválasztására.
Sajnos azonban el kell ismerni, hogy rengeteg türelem és nagymértékű elhatározás kell ahhoz, hogy a sorozat végére érjünk, ami nem feltétlenül éri meg a befektetett időt és energiát.
