Vége az évnek és vele együtt az évtizednek is. Sok mindent átéltünk, rengeteg kiváló filmet láthattunk akár moziban popcornt csemegézve, akár a kényelmes kanapénkban innivalót szürcsölgetve. Összeszedtük nektek az utóbbi évek legjelentősebb filmjeit – szubjektív listánk következik!
Jelen cikkünkben nem a legjobb, hanem a legjelentősebb filmek kerülnek terítékre, amelyek meghatározhatják a következő évek filmgyártását. Lesznek ismertebb és rétegfilmek egyaránt. A listát a teljesség igénye nélkül állítottuk össze, hiszen képtelenség lenne tíz év termését átlátni. Továbbá az olyan filmeket is kénytelenek voltunk mellőzni, amelyeket már régebben bemutattak, most azonban újradolgozták és moziba küldték őket (pl. Apokalipszis Most – Végső vágás).
2010: Viharsziget és Eredet
Rögtön, az évtizedet megkezdve „támadott” két legendás rendező: a Sötét lovag-trilógia első két része után új vizekre evezett Chirstopher Nolan és a gengszterfilmjeiről elhíresült Martin Scorsese.
Viharsziget: A film nem egyszerű darab. Ahogy a rendezőtől megszokhattuk, nagyon különös módját választotta annak, hogy történetét elmesélje nekünk. Csupán a főszereplő szemszögéből és az ő nézőpontját látva bonyolódik a cselekmény, ami az emberi lélek és a gyász legmélyére vezet el bennünket. A Viharsziget mára kultfilmmé vált, szinte megkerülhetetlen. Erős szimbolikájának és bravúros utalásainak köszönhetően többszöri nézésre is alkalmas, mindig fel lehet fedezni benne új dolgokat.
Eredet: Miben is alkotott maradandót ez a furcsa lázálom? Elsősorban történetvezetésével, amely szerteágazó, mégis a maga nemében egyszerű volt. Mindig képes volt egy újabb nagyszerű fordulatot venni, így végigizgulhattuk a teljes játékidőt. Második legnagyobb érdeme a vizualitás, látványvilága ma is döbbenetes és összetett. Olyan alkotásokat ihletett ezzel, mint a Doktor Strange vagy a Birdman.
2011: Fekete hattyú és Melankólia
Darren Arnoforsky A forrás és a Rekviem egy álomért után ismét érzékeny témához nyúlt. Víziójához remek környezetet választott, balett-táncosokkal a vásznon jeleníti meg elborult elképzeléseit. Natalie Portman és Mila Kunis fergeteges alakítása teszi rémálomszerűvé a filmet, ezt pedig ehhez megfelelően díjazták is: az előbbi hölgy elnyerte első (és reméljük nem utolsó) Oscar-díját
A Melankólia Lars von Trier egyik, ha nem a legnagyobb szabású kamarafilmje, amely megreformálta a katasztrófafilmeket, habár magát az alkotást aligha lehetne pusztán ebbe a kategóriába erőszakolni. Metaforáival és hangulatával fojtogató érzést kelt, valós halálfélelmet képes átadni a gyanútlan nézőknek. Felejthetetlen, brutális alkotás.
2012: Bosszúállók
2008-as rajtjával óhatatlanul is magával hozta a futószalagszerű filmgyártást az MCU. A Vasember sikere óta azonban sok víz lefolyt a Dunán, a nagy széria mégis rajongók milliót vonzotta a mozikba. Az első nagy crossover 2012-ben érkezett, habár nem ez az univerzum legerősebb filmje, mégis a legjelentősebb. Itt kezdődött a hype, az eszeveszett rajongás és teóriagyártás. A Bosszúállók miatt lett igazán nagy franchise a Marvel.
2014: Csillagok között
Újabb Nolan–film. A Csillagok között nem egy térbeli utazás kalandjait tárja elénk, hanem egy lélektani barangolásnak lehetünk részesei. Képkockáit látva, nem csak a látványtól marad tátva a szánk, de olykor-olykor a szemünkbe szökő könnyek is megnehezítik a látást. Az biztos, hogy ilyen érzelmes sci-fi nincs még egy.
2015: Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje és Macbeth
A Birdman kétségkívül az év legfontosabb filmje volt, Alejandro González Iñárritu mesterműve. Képében egy olyan művészi fricskát kaptak a szuperhősfilmek, melyet azóta sem bírnak, vagy nem akarnak megérteni. Színészek karrierjének és a filmművészet végét látták ezekben a hollywoodi szuperprodukciókban, melyeknek görbe tükröt kívánt mutatni ez a kiváló alkotás. Színészi gárdájánál már csak az utóélete lenyűgözőbb; e film után Michael Keaton képes volt eljátszani Vulture szerepét a Pókember: Hazatérésben. A madár az madár.
Shakespeare egyik legnépszerűbb tragédiájának, a Macbethnek filmadaptációja igazán impozáns vállalkozás lett. Verselő szövegkönyv, Michael Fassbander és Marion Cotillard. Kell ennél több? Egy teljesen más oldalról közelíthetjük meg az alapművet, miközben szinte szóról szóra megismerhetjük azt. Tragédia még nem volt ennyire emberközeli.
2016: Warcraft: Kezdetek, A boszorkány és A martfűi rém
A Warcraft egyértelműen a legmegosztóbb film a listán. Szegény elég bénácskára sikeredett, kapkodó és érthetetlen volt azok számára, akik épp ismerkedni akartak Azeroth világával. Egy érdeme azonban elvitathatatlan: a motion-capture technológia. Ennek a módszernek segítségével valódi színészek játékát jeleníthették meg bő kétméteres, zöldes-barnás ork-monstrumként. Az ilyesfajta megjelenítésben azóta sem akadt párja a filmnek, azt viszont nagyon bánom, hogy maguk az orkok technikai hátterei érdekesebbek voltak a kész produktumnál.
A 2013-as Démonok között óta hihetetlenül megszaporodtak a jumpscare-re épülő tucat-horrorok. Igazi felüdülésként ért, hogy egy olyan borzongást élhettem át A boszorkány (The Witch) képében, ahol ez az olcsó eszköz egyáltalán nem volt jelen. Feszültségét és borongó hangulatát egészen a végjátékig tartotta, a kecskeólban beálló sötétségtől pedig azóta is a frász kerülget.
A martfűi rém egy tipikus noir hangulatú krimi. Sorozatgyilkos, nyomozópár, áldozatok. A magyar filmgyártásban azonban az egyik legnagyobb lépfokot jelenti. Hazai ihletésű történet, hazai színészekkel. Habár az erős közepes értékelésen kívül aligha adhatnék jobbat neki, a film megalapozta a nagy költségvetésű filmek honosítását, ezzel olyan produkcióknak ágyazva meg, mint a Kincsem vagy a Kojot.
2017: anyám!
Darren Arnoforsky újabb filmje kerül terítékre. Az anyám! egy nehezen emészthető, roppant összetett film. Ha eddig metaforákról vagy szimbólumokról beszéltem, azt értelmezzétek újra, jelen film szinte csak ilyen eszközökkel dominál. Sőt, az egész film egy parafrázis. Sokkoló, brutális és őszinte. Mesél nekünk az emberről, a természetről, a vallásról. Alig több, mint két órában elénk tárja a világot.
2018: Örökség
Ismét horror. Ari Aster első nagyjátékfilmje, mely kezdetben egy B-kategóriás klisé halmazként próbál magának nézőket keresni (az előzetes is így mutatja be a filmet). Azonban itt jóval többről van szó. Az egyszerű paranormális receptet újraértelmezte, és a szokott játékidőt is kibővítette. A műfajra jellemző megvalósításokat és eszközöket lecserélte, helyébe olyan groteszk, gusztustalan és felkavaró képsorokat helyeztek, hogy legszívesebben az első fél óra után kikapcsoltam volna. De ez a film óhatatlanul a bőrünk alá férkőzik, és A boszorkányhoz hasonlóan ez sem ereszt. 2019-ben a rendező jelentkezett második filmjével, a Fehér éjszakákkal, de az Örökség tükrében erről a továbbiakban nem írnék.
2019: Volt egyszer egy… Hollywood
Jogosan merülhet fel olvasóinkban a kérdés: hol vannak a Tarantino-filmek? Csak eddig kellett várniuk, máris érkezett az író-rendező legenda kilencedik filmje. Az alkotás egy leáldozóban lévő kulturális korszakot tár elénk, annak mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Címéből adódóan inkább egy csodalatos meseként foghatjuk fel Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és Cliff Both (Brad Pitt) történetét, rengeteg popkult utalással, káromkodással megfűszerezve. A végeredmény nem csak lenyűgöző és „tündéri”, de olyan jelentőségteljesen mutatja be az óhollywoodi időket, hogy gyönyörködve ragadtam székembe a 161. perc után is.
