Szövényi-Lux Balázs ambiciózus első filmjében, Az első kettőben egy magyar–amerikai pár elszakadása az első emberek egymásra találásával kerül asszociációs viszonyba. A rendezőt érezhetően az utóbbi aspektus érdekli inkább, pedig két hőse kulturális különbségei legalább ugyanannyira izgalmasak.
A globalizáció egyik kevésbé gyakran elemzett aspektusa, hogy a változások földrajzi értelemben is kitolták a személyközi kapcsolatok határait. Még korábban a viszonyok ritkán láttak túl egyes településeken, esetleg országrészeken, ma már egy nagyvárosi fiatal igen könnyen találkozhat külföldiekkel – és akkor az internet, vagy épp a közlekedés fejlődésének hatásairól még nem is beszéltünk.
De vajon mennyire valóságosak ezek a kapcsolatok, pontosabban hosszú távon leküzdhetőek-e azok a kulturális, társadalmi, neveltetésbéli különbségek, amelyek a mámor hónapjaiban még teljesen lényegtelennek tűnnek? Az első kettő egyszerre akarja megmutatni ennek a szituációnak a kisrealista drámáját, s azt, hogy a kapcsolatteremtés módozatai milyen civilizációs változásokon mentek át, és miként jön létre a szerelemnek nevezett absztrakció egy szindbádi értelemben megfoghatatlan tér- és időmátrixban.
A történet szerint Boldizsár (Bergendi Barnabás) és Sasha (Hannah Saxby) az El Caminón találkoztak, majd hamar egymásba szerettek. Az amerikai lány egy teljes nyarat Magyarországon töltött, a pár pedig úgy döntött, hogy formálisan összekötik az életüket. Bár a kapcsolatot még ők sem érzik késznek a házasságra, az utazást, a vízumokat és úgy általában a bürokratikus teendőket nagyban megkönnyítené ez a döntés. Egy szükséges engedélyt azonban nem találnak meg, így a lánynak el kell hagynia az országot; ez a fejlemény pedig mindkettőjüket a kapcsolat újragondolására készteti.
Szövényi-Lux Balázs munkája jól ismert filmes iskolákhoz kapcsolódik: egyrészt a nemzedéki közérzetmoziknak a magyar filmkultúrában is nagy hagyománya van, másrészt klasszikus, városban bóklászós, apró dolgokon összeveszős és abból világnézeti kérdéseket generáló moziról van szó, ami legkésőbb a Mielőtt-filmek óta az egyik leggyakoribb függetlenfilmes zsáner (persze az kérdés, hogy lehet-e ezt műfajnak nevezni, de most az egyszerűség kedvéért szorítkozzunk erre a megnevezésre). Ami ráadásul azért nagyon izgalmas, mert a filmtípusnak természetéből adódóan kettős a viszonyulása az időhöz: ahhoz, hogy átélhető legyen, muszáj konkrétnak lenni, közben az ábrázolt problémák rendre kilépnek a korszak keretei közül.
Az első kettő tökéletesen alkalmazza ezt a sémát, hiszen már az alapszituáció is egyértelműen sejteti, hogy kortárs történetről van szó (ezt később a tárgyi világ is egyértelműen jelzi), a film szimbolikája és Sasha fontos szerephez jutó álma viszont az időtlenségről tanúskodik.
Utóbbira érdemes is rögtön kitérni, már csak azért is, mert ahogy említettem, a rendezőt ez az aspektus érdekli inkább. Szövényi-Lux ezekben a jelenetekben (melyek a történetben Sasha álmát jelentik) a tiszta érzelem kialakulásáról akar beszélni, ahol nincsenek kulturális különbségek, nincs múlt, csak a két ember primer vonzalma létezik és ölt testet.
Az egyébként fekete-fehér filmben csupán ezek a szcénák színesek, ami persze jól ismert megoldás, és tulajdonképpen itt is eredményesen építi a kontrasztot. Végül viszont az alkotók túlzásba viszik a stilizálást, ráadásul végig homályos marad, hogy az alapvető közhelyeken (miért teszik tönkre a nehézségek két ember kapcsolatát) mi a kapcsolat jelen és (időtlen) múlt között. Pedig vannak remekül eltalált pillanatok – a szuperközeliben mutatott arcok, az alig felismerhető testrészek az érintés aktusát hozzák közelebb a nézőhöz.
A jelenben viszont a kietlen valóság vár a szereplőkre, ahol nincsenek színek és minden korábban említett szemponttal meg kell küzdeni. A film időpontokra és fejezetekre alapozza a dramaturgiai felépítést; tudjuk, mikor indul Sasha gépe, időnként pedig feliratok jelzik, hogy épp hol is tartunk a történetben (ezek jellemzően a dialóguskból kiragadott mondatok, melyek valamely motivációs változást jelzik). Ismét csak jól ismert szerzői filmes gesztusról van szó (tavaly például A világ legrosszabb emberében láthattunk ilyesmit), amikor Szövényi-Lux is él a töredezettség kínálta lehetőséggel. A jelenetek sokáig nem állnak össze egységes narratívává, sokkal inkább a karakterek árnyalják azáltal, hogy különböző helyzetekben mutatják a viselkedésüket.
Klasszikusan ilyen epizódnak tekinthető például az a jelenet, mikor Sashát Boldizsár családjánál látjuk, hiszen ebből egyrészt kiderül, hogy a lány jól érzi magát Magyarországon, másrészt látjuk a família vallásosságát is, ami egy későbbi vitában fontos szerephez jut majd. De sajnos ide kell sorolnunk a film kiemelkedően leggyengébb pontját is, a nagymamával folytatott beszélgetést, ami esszenciálisan, néhány percben mutatja meg, hogy miért nem igazán jó mozi Az első kettő.
A szituáció szerint a pár elmegy a fiú ritkán látogatott nagymamájához, akivel mintegy spontán módon rögtön a halandóságról kezdenek beszélgetni, gyakorlatilag mindenféle felvezetés nélkül. A jelenet az első perctől működésképtelen, hiszen a kódrendszer leírhatatlanul direkt: a Drahota Andrea által játszott idős nő egyedül, szinte sámánként ül a fák között, kezében pedig egy verseskötet, amiből épp egy elmúlással kapcsolatos költeményt olvas fel. A rendező helyenként hihetetlenül erőszakosan sulykolja a mondanivalóját, nem hagyja, hogy a két, kifejezetten kompetens főszereplője és a történet nagyon is valós dilemmái uralják a vásznat. Bergendi Barnabás egy-egy jelenetet túljátszik (még a tűréshatáron belül), Hannah Saxby viszont végig kitűnően alakít.
A film csúcsjelenete egyértelműen az éttermi veszekedés, ami remekül hozza felszínre a karakterek eltérő világlátását. Lassan válik csak nyilvánvalóvá az alapvető konfliktus, illetve az, hogy a közösen érzett fájdalom mellett miért jelent mást a két félnek az elválás. Boldizsárban ugyanis sokkal erősebb a félelem az iránt, hogy a földrajzi távolság, a kevés együtt töltött idő és a növekvő kísértés szétszakíthatja a kapcsolatot.
Itt nem arról van szó, hogy Sashának kevésbé lenne fontos ez a viszony; egyszerűen egy liberális amerikai lánynak, és egy mélyen vallásos, konzervatív magyar fiúnak egészen más fogalmai vannak a párkapcsolatokról és a monogámiáról, kettejük múltja pedig szintén a kötődés eltérő mértékét vetíti előre (egyébként a mozi legjobb poénja is ide kapcsolódik, miszerint úgy ismerkedtek meg, hogy Boldizsár egy templomban imádkozott, míg Sasha csak a díszítést nézte meg), ha pedig ennyire alapvető dolgokban nincs egyetértés, azt nem lehet a végtelenségig a szőnyeg alá söpörni.
Bár csupán egy jelenetről van szó, ez a néhány perc gondolatébresztőbb, mint a film többi része együtt. Szövényi-Lux ugyanis nem ítélkezik egyik karakter felett sem, csupán azt mutatja be, hogy a film karakterei olyan fogalmakról vitatkoznak, melyek az ő privát életükön felül is átgondolásra szorulnak.
Legyen bármi is a véleményünk a film egyes esztétikai döntéseiről, az kétségtelen tény, hogy Az első kettő egy autonóm művészi vízió leképeződése, aminek leginkább azt lehet felróni, hogy nem tud egyensúlyozni a zavarba ejtően intim és az éterien általános regiszter között. De ha őszinték vagyunk, ez korábban is nagyon kevés alkotásnak sikerült.
Jelenet Az első kettő című filmből (forrás: Vertigo Média)
