Joachim Trier Oslo-trilógiájának záródarabjában, egy harmincas évei elején járó lány útkeresését figyelhetjük. A világ legrosszabb embere nemcsak a tavalyi, hanem az elmúlt évtized filmtermését vizsgálva is kiemelkedő darab.
Julie (Renate Reinsve) egy hegyoldalban ül, éppen barátja, Aksel (Anders Danielsen Lie) kiállításmegnyitójáról szökött el. A kamera 360 fokban fordul körülötte, miközben a távolban látjuk a hol elhomályosodó, hol annál élesebbé váló Oslót. Renate Reinsve arcán pedig ebben a két percben egy teljes élet átfut: el kellene indulni, ki kellene lépni. De hová és honnan?
Ez a jelenet szinte esszenciálisan fogja meg A világ legrosszabb embere zsenialitását. Oslo-trilógiának nevezzük (hiszen a rendező is így hívja) azt a filmhármast, amelynek ez a záródarabja. Ezekben a filmekben (a 2006-os Szerzőkben, a 2011-es Oslo, augusztusban, illetve jelen alkotásban) fiatal főhősök útkeresését látjuk, mindezt pedig nagyon meta-, helyenként kifejezetten stilizált filmnyelvi megoldások kísérik.
Joachim Trier szerzői pályája egyébként klasszikusnak mondható. Az induló „így jöttem” film után még a második mozija is erős szerzői jegyeket mutatott, majd a 2010-es években mainstreamebb formát keresett saját gondolatainak közvetítésére. A Thelma 2017-ből például már a horror és a pszichothriller műfajaival kacérkodott, eközben azonban még mindig volt egy felismerhető stílusa. Trier most visszatért a – később még bővebben kifejtett – erőteljesen szerzői megközelítéshez, miközben azért műfaji konvenciókkal is el-eljátszik.
A norvég rendező maga is úgy hivatkozik A világ legrosszabb emberére, mint azok számára készült romantikus vígjátékra, akik egyébként nem szeretik az ilyen típusú filmeket. Ez pedig itt most nem is egy jól hangzó marketingszöveg, hanem annak a rövid summázata, hogy Trier hogy fordította ki a műfaj kliséit. Mert használni bizony használja őket, az alaptörténet bármelyik amerikai romkomba tökéletesen beleillene.
Van egy harmincas lány, aki nem találja a helyét a világban. Gyereket még nem szeretne, sőt, tulajdonképpen azt sem tudja, hogy ő mit akar az életével. És akkor belép az életébe egy férfi… sőt, rögtön kettő, akik között nem tud választani. Ismerős, ugye? Trier tehát a műfaji elvásároknál fogja kézen a nézőt, hogy aztán a maga módján mesélje el a történetet.
Fantasztikus például, ahogy a két férfi karaktert bemutatja és árnyalja a film. A legtöbb hasonló mozi épp azon bukik el, hogy papírmasé figurák rajongják körbe egymást, a néző pedig nem érti, hogy mi a vonzalom oka. Itt viszont szó sincs ilyesmiről: mind Aksel, mind Eivind (Herbert Nordrum) a saját lábán is megálló, háromdimenziós karakter, akik jogosan keltenek vágyat Julie-ben.
Aksel azt az életet képviseli, ami Julie szeme előtt célként lebeg: az elköteleződést, a komolyságot, a biztos jövőt. Ezzel szemben Elvind a fiatal és izgalmas, sokkal ösztönösebb srác. Egyikőjük sem elég magában, de egyikőjük nélkül sem tud élni. Azért őrlődik kettejük között, mert maga Julie is épp félúton van a két férfi között; nem akar annyira megkomolyodni, amennyire Aksel, de túl van már azon, ahol Eivind tart.
A meg nem érkezés filmje A világ legrosszabb embere, ami nem csúszik szélsőségekbe, sem az ábrázolás, sem az ítélkezés terén. A mozi bemutatja, hogy nem kellenek ahhoz extrémen rossz körülmények, hogy valaki rosszul érezze magát, ugyanakkor ítélkezni sem szabad afelett, ha az adott személy képtelen magát beleerőltetni az általunk ismert konvenciókba.
Egyúttal azonban Trier Julie-t sem idealizálja. „Tisztában vagy vele, mit teszel tönkre?” — teszi fel neki a kérdést Aksel a film egyik pontján, s valóban. A lány helyenként tényleg úgy viselkedik, mint egy éretlen kiskamasz. De lehet-e ezért hibáztatni? Lehet-e azért hibáztatni, mert egyszer sebész, egyszer pszichológus, majd fotós szeretne lenni? Vagy azért, mert a síró gyerek láttára mindent el tud képzelni, csak azt nem, hogy anya legyen?
A film szerint nem, mert ha Julie a világ legrosszabb embere, akkor a világ tele van rossz emberekkel. Ráadásul Trier még a fejlődés lehetőségét is a körülményektől teszi függővé, hiszen a főhősnő fejlődéséhez tragikus eseményekre van szükség. Későn jön rá Aksel igazára, és a boldog véget is egy tragédia akadályozza meg. Valami olyasmi, ami tényleg elindítja Julie-t a felnőtté válás útján.
A Cannes-ban díjazott Renate Reinsve alakítása bámulatos. Nemcsak mentes minden manírtól, de a legapróbb rezdülésekkel képes fontos változásokat jelezni. De nem kevésbé kiváló az Akselt játszó Anders Danielsen Lie sem, aki az Olso-trilógia mindhárom filmjében szerepelt, kvázi egy evolúciót bemutatva: az egykori fiatal költőből mára egy érett férfi lett.
És bizony beszélnünk kell a film formanyelvi megoldásairól is, e tekintetben ugyanis komoly kockázatot vállal Trier. Szinte minden olyan megoldást felhasznál ugyanis, melyet más filmekben egészen nyugodtan nevezhetnénk giccsnek, ebben az alkotásban azonban kifejezetten jól működnek. Ilyen például a szinte brechti elidegenítő effektusként működő, mindentudó narrátor, aki sok esetben párhuzamosan beszél a szereplőkkel, elkezd vagy éppen befejez helyettük mondatokat.
Trier ezt a technikát már a Szerzőkben is használta, ebben az esetben pedig alapvetően kettős funkciója van. Egyszerre hívja fel a figyelmet a filmben megképzett világ konstruáltságára, s érzékelteti, hogy a szereplők szinte a saját személyiségük egy másik szegletével beszélgetnek. A felettes énükkel, aki tudja, mit kellene csinálni, de azért végignézi a valós személy bukdácsolását. A konstruáltságot egyébként az utolsó fejezet is erősíti, mikor Julie fotósként lát egy rá nagyon hasonlító lányt, ezekkel a húzásokkal a film – amellett, hogy nem veszít érzelmi erejéből – felhívja a figyelmet az intellektuális olvasat fontosságára is.
Több kritika a film szinte egyetlen hibájaként említi az öncélúnak ható fejezetekre bontást. Tény, művészfilmes kliséről van szó, amivel a készítők a saját dolgukat is megkönnyítették, ám igazságtalan lenne azt állítani, hogy ennek nincs funkciója, mert jól mutatja, hogy időnként mennyire szubjektíven érzékeljük az időt (lsd. még a filmben szintén megjelenő kimerevített pillanatokat).
Néha évek telnek el úgy, mintha percekről volna szó, máskor viszont egy-egy jelentéktelennek tűnő momentum is kiemelt fontosságot nyer. Utóbbihoz kapcsolódik a film két leghumorosabb szekvenciája, a varázsgomba-trip, illetve mikor Julie esszét ír az orális szex létjogosultságáról a #metoo korában.
A film egyébként nagyon érintőlegesen foglalkozik csak társadalmi kérdésekkel, a fel-felbukkanó dilemmák is a személyes fejlődést szolgálják. Aksel rádióinterjúja lehetne a túlzott politikai korrektség kritikája, de ott sokkal inkább az a lényeg, hogy Julie valami olyasmit lát meg a férfiben, amit a kapcsolatuk során soha. Persze, bizonyos szinten az is tekinthető társadalmi állásfoglalásnak, hogy nem húszasok, hanem harmincasok keresik az útjukat, illetve a szereplők többsége egy jól behatárolható miliőt reprezentál; művészekről, az értelmiségi elit tagjairól van szó, akiknek ráadásul a skandináv jólét is segít az útkeresésében.
Joachim Trier és állandó szerzőtársa, Eskil Vogt legnagyobb bravúrja azonban mégis az, hogy nem kilátástalan, egybefüggő szorongásként ábrázolják ezt az időszakot. A világ legrosszabb embere szemtelenül vicces film, mely képes röhögni magán, a főszereplőjén, és tulajdonképpen mindenkin. Egyszerre ábrázolja mély empátiával és kellő szarkazmussal a saját fiatalkorába ragad szereplőit.
Az egyébként is dedramatizált cselekményben teljesen hétköznapi jelenetek szolgáltatják a humorforrást: a szimbolikus „nem megcsalásnál” a közös pisilés, vagy épp ahogy Julie környezete reagál az előbb említett esszére.
A világ legrosszabb embere Joachim Trier eddigi legerősebb munkája, mely már most is kisebb kultusznak örvend. Teljes joggal, hiszen vicces; minden ízében igaz film, telis-tele remek alakításokkal és megoldásokkal. Könnyen lehet, hogy Julie története az akadémiai szavazók szívébe is belopja majd magát.
