Szalagokat szögelni a falra, menekülni zárt ajtókban megakadva, hegesztőmaszkban játszani a gyereket, megpróbálni élni minden kínos pillanatával együtt; látszólag ennyi, mégis sokkal több A legjobb dolgokon bőgni kell.
Az Inkubátor Program által létrejövő A legjobb dolgokon bőgni kell már szeptember 16-án a mozikba került, én mégis ódzkodtam egy ideig a megnézésétől. Végül meggyőzött az előzetes, amelynek bizonyos pontjai emlékeztettek a magyar közegben elismert Rossz versek című filmre.
A mozi előzetese alatti első komment szerint összefoglalóan: „Ez a film egy hajléktalanról szól, amiben végig azon izgulunk, hogy a csöves eljut-e a Blahától a Deákig„. A mozi megnézése után egyrészt rájöttem, hogy a véleményét kifejtő polgártársunknak részben igaza van, viszont csak azért, mert nem látta meg a film mögött rejlő értékeket, csak a cselekményre koncentrálódott a figyelme, ami valljuk be, nem a Halálos iramban-széria ötszázhuszadik részének robbanásaival állítható párhuzamba.
Ha röviden össze akarjuk foglalni, akkor van egy harmincéves nő (Maja), aki az új lakás festési munkálatai miatt nem tud hol aludni, így egy távoli rokonához megy, aki azonban meghal. Kisvártatva megérkezik a volt gimis barátnője, akivel felidézik a múltat, együtt is fürödnek, aztán a film végére Maja élete hirtelen teljes fordulatot vesz az éjszakai történések hatására. De amitől igazán kreatív és innovatív ez az először tipikus magyar művészfilmnek tűnő alkotás, az a részletekben rejlik. A finom humor, amivel a szereplőket ábrázolják, a kínosan vicces jelenetek sora, azok a tipikus párbeszédek, amiket mindenki átél a mindennapok során; ezek teszik a filmet egy igazán élvezhető és számunkra is megközelíthető alkotássá.
Viszont pont a szinte túl valósághű párbeszédek, illetve a történet egysíkúsága miatt a film egy idő után kissé vontatottá válik. Ezt a részét az alkotásnak a művészibb etűdük mellett a színészi játék teszi élvezhetővé. Rainer-Micsinyei Nóra tökéletes a flegma, mégis szórakozott Maja szerepében, minden szarkasztikus, vagy életunt tekintet ott volt, ahol lennie kellett. Mikor Huzella Júlia (Sára) a vászonra lép, akkor már érzem, ahogy feláll a hátamon a szőr, mert tudom, hogy egy dívánál csak egy bukott díva a rosszabb, de a film végére mégis elkezdünk vele szimpatizálni. Hernádi Juditban, aki tíz év kihagyás után most vállalt el egy újabb filmszerepet, sosem lehet csalódni. Abba a pár jelenetben, amiben szerepel, szépen kirajzolódnak Maja és az anyja közti konfliktusok, amelyek mögött ott rejtőzik az egymás iránti empátia és szeretet is.
Ami még kiemelkedő a filmben, az a helyszínek megalkotása, illetve átlagos tárgyak szimbolikus megjelenítése. A „néni” lakása például tele van szocializmusból hátramaradt tárgyakkal, furcsa játékokkal, giccses díszekkel és azokkal a tipikus nagymama tapétákkal, amivel bárki találkozhat egy-egy családi látogatás alkalmával. Maja és barátja (Bányai Kelemen Barna) szűkös, falra néző harminc évnyi hitel árán vett lakása az élhetetlen élet egyik motívumaként jelenik meg, ezzel kifejezve kapcsolatuk működésképtelenségét és a társadalom nyomására kialakított stabil párkapcsolat fojtogató szükségszerűségét.
A történet valóban gyenge bizonyos pontokon, a színészek csodásak, a kameraállások és mozgósnittek mesteriek, de mindezek mögé tekintve miről szól igazából Grosan Cristina debütáló filmje? Először is, itt tényleg mindenki a legjobb dolgokon bőg, egy külső szemlélő szemével nézve a szereplőknek sínen van az életük, mind Majának, mind Sárának. Érett felnőttként tekinthetnénk rájuk, ha nem lennénk sokszor olyan gyermetegek és felelőtlenek. Mint például Sára, aki a lánya megszületése után hosszú idő elteltével kimozdul a városba, kokainozik Maja hallott rokonának az asztalán, vagy mint Maja, aki egy kormányhivatalba menet otthon hagyja az összes iratát.
Végső soron a film a harmincévesek kapuzárási pánikját sokszor tényleg egy magatehetetlen hajléktalan vánszorgásával tette egyenlővé. Az se boldog, akinek gyereke van, az se boldog, akinek nincs, az se boldog, aki most költözött össze a barátjával, mégis muszáj élni, és továbbmenni, nehogy egy magányos halott nővé váljunk elterülve az asztalon.
Arra a jelenségre mutat rá a mozi, hogy a felnőtté válás időszaka jelentősen kitolódott az utóbbi években, a harminc az új húsz, miközben az élet folytonos nyomást gyakorol szereplőinkre. Valamit harmincévesen már kezdeni kéne, valamerre tartanunk kell, nem? Hol a gyerek, hol a tartós munkahely, hol a nyugdíjalap? És sorolhatnánk még a karácsonyi ebéden elhangzó kérdések végtelen sorát, de a film azért nem szolgáltat ki ennyire bennünket a kételyeknek.
Nem a hagyományos értelemben, de ad valamilyen feloldozást, amiben benne van az elsőfilmes rendezők erőltetett üzenetátadási kényszere, mégis ez az üzenet releváns, így ez nem tekinthető a film hátrányának. A végkicsengés talán szájbarágósan, de a következő: legyünk önmagunk, aztán lesz, ami lesz, ne törődjünk a társadalommal, mert nem a társadalom tesz minket boldoggá. Grosan Cristina filmje nem szól mindenkinek, megszólaltat egy olyan egyedi hangot, ami néha vicces, néha kínos, néha idegesítő, de a legtöbb esetben csak lazán az arcunkba vágja az igazságot.
Kiemelt kép: Dehir
