Skye Borgman amerikai rendező és operatőr legújabb dokumentumfilmjének – tartalma és dramaturgiai megoldásai okán – minden esélye megvan arra, hogy a szélesebb közönség körében is sikert arasson. A lány a képen című, bűnügyi esetet bemutató filmet, mely júliustól elérhető a Netflixen, megjelenése óta sokkoló, vad, hihetetlen és beteg jelzőkkel illeték kritikusai.
Szerző: Dudinszky Nikolett
A non-fiction műfajába tartozó alkotások (memoárok, naplók, dokumentumfilmek stb.) az ősidők óta bennünk élő vágyat szólítják meg: szeretnénk tudni, hogy mi az igazság. Szeretnénk tudni, hogy kikkel osztozunk otthonunkon, a Földön, hogy mi történik körülöttünk, és sokan arra is kíváncsiak lennénk, hogy miért. Skye Borgman legújabb dokumentumfilmjében egy hosszú évekig titok övezte, megdöbbentő történet részleteit ismerhetik meg a borzongásra vágyó, kíváncsi nézők.
A film elején 1990-ben járunk, egy oklahomai út szélén életjeleket alig mutató fiatal lányt találnak, cserbenhagyásos gázolás gyanújával kórházba szállítják, de belehal sérüléseibe. A lány kolléganői kikeresik a telefonkönyvből édesanyjának telefonszámát és felhívják, hogy értesítsék a halálesetről, ám a nő közli velük, hogy lánya már kétéves kora előtt meghalt. Az elhunyt személyazonosságának tisztázása során a hatóságban annyi kérdés merül fel a lány származásával, életútjával és halálával kapcsolatban, hogy a válaszok bőven kitöltik az 1 óra 42 perc hosszúságú dokumentumfilmet.
A rendező már a film elején megrendítően indít, egy bonyolult történet közepébe csöppenünk, mely olyan baljósló és homályos, hogy figyelmünk teljes spektrumával arra fókuszálunk, miről maradtunk le, mi vezethetett a dokumentumfilm elején bemutatott balesethez. A nyomozás előrehaladtával egyre inkább feltárul a múlt, és közelebb kerülünk a válaszokhoz.
A film végére számtalan homályos rész tisztázódik az üggyel kapcsolatban, ugyanakkor lesz, amire nem kapunk magyarázatot, és lesznek olyan jellegű kérdések, melyekre saját magunknak kell választ találnunk. Az érzelmileg bevonódott nézőben sokféle dilemma felmerülhet: milyen arányban terheli a környezetet és a hivatalos szerveket erőszakprevenció terén a felelősség, mi számít árulkodó bűnjelnek, mit tehet egy szemtanú és főleg mit tehet akkor, ha ő maga is áldozat?
A film készítőinek sikerül megszólaltatnia a lány életében fontos szerepet betöltő barátokat, távolra sodródó rokonokat, aminek köszönhetően egységes és bensőséges információkhoz jutunk az áldozatról. Az interjút adó személyek valamikor szoros, meleg kapcsolatot ápoltak a lánnyal, aki szépségének, kedvességének és szorgalmának köszönhetően gyorsan belopta magát az emberek szívébe. Sokkal többet tudhatunk meg róla annál, hogy többnyire csendes, furcsa ember volt, részletes és empatikus jellemzést nyújtanak róla az őt ismerők. Sok fotó, emlékkönyv és élmény kerül elő, megtudjuk, hogy aktívan jelen volt a közösségi életben. Ha csupán annyi lett volna a története, amennyi látszik az életéből, akkor nem született volna könyv, majd dokumentumfilm a halála után felszínre kerülő döbbenetes hazugságokról.
Az egykori nyomozás ütemével azonos tempóban haladó film, fokozatosan adagolja az információkat; lassan világossá válik, hogy a furcsaságok, melyeket a lánnyal kapcsolatban észlelt a környezet, csak a jéghegy csúcsát jelentették. A 90-es évek Amerikájának peremvidékén járunk, ahol kis túlzással még mindig a western műfajból ismerős törvények uralkodnak. Nincs szociális, rendészeti apparátus, melyhez segítségben bízva fordulhatnak a helyiek, de ha lenne, az sem jelente nagy segítséget, mert az áldozat többnyire néma, ahogy a környezete is; a gonosz pedig úgy jelenik meg a háttérben, mint egy kényelmetlen tünetekkel jelentkező betegség, amivel próbálunk nem foglalkozni, hátha magától elmúlik, s amikor orvoshoz fordulunk – ha egyáltalán kérünk segítséget – akkor már késő.
Műfaja szerint bár dokumentumfilm, A lány a képen vizuális megoldásai és a rendelkezésre álló információ adagolásának profi módja okán játékfilmekre jellemző tulajdonságokkal is rendelkezik, így azok számára is érdekes lehet az alkotás, akik nem vonzódnak a dokumentumfilm műfajához. Egységes hangulatot teremtő képi ábrázolásmódja sajátos atmoszférát teremt a történet számára, olyan benyomást keltve, mintha egy másik dimenzióba csöppennénk. Talán a történettel szemben tanúsított tisztelet jele, hogy a gyász dramaturgiai megoldásokban is megjelenik, az egykori érintettek többnyire sötét háttér előtt, klubokban, elnéptelenedett nyilvános helyeken vagy sötétedés után adnak interjút.
A lány a képen profi háttérmunka nélkül is megrázó, velünk maradó történet lenne, a rendezőnek köszönhetően azonban minőségi alkotásként jut el a nézőkhöz. Nem hibátlan, hiszen a forgatókönyvet, bármilyen közhely is, az élet írta, figyelmen kívül hagyva a történetmesélés hármas szerkezeti egységét. Borgmannak azonban sikerült a hiányzó információkkal együtt is keretbe foglalva ábrázolnia az eseményeket. Összességében nemcsak a dramaturgiai megoldások, illetve a történet, hanem annak hiányosságai is emlékezetessé teszik a filmet, a megválaszolatlan kérdések velünk maradnak egy ideig, mint apró, kényelmetlen kavicsok a cipőnkben.
