Valószínűleg nem én vagyok az első, aki azért húz-nyúz egy munkát heteken át, mert nincs ínyére az, amit el kell végezni. Pontosan tudom, mit kell írnom, még ha ezzel most egy szívemnek igazán kedves sorozatot is kell bírálnom. A korona ötödik évada mégis olyan ambivalens érzéseket és gondolatokat keltett bennem, amelyeket nem hagyhatok szó nélkül.
Elúszott szimbólumok
A Peter Morgan kreálta sorozat érezhetően fordulóponthoz érkezett, mind a sorozat kimenetele, mind a realitáshoz fűződő viszony tekintetében. Az ötödik évadnak a Britannia nevű királyi jacht ad keretet, amely nemcsak a sorsát illetően kap egy narratív ívet, hanem magát Erzsébet királynőt is szimbolizálja. Erzsébet és Károly konfliktusa túlnyúlik a szülő-gyermek ellentéten: a királynő egy tradíciókat tisztelő, múltban gyökerező mentalitást képviselve uralkodik, míg a walesi herceg a közvetlenségével, elérhetőségével és ambícióival a modern világ elkötelezettje.
S ugyan tényleg fontos a világ változásaira és a modern társadalom elvárásaira adott reakciói egy alapvetően több száz éves múlttal rendelkező (alkotmányos) monarchia képviselőinek, ez az ellentét nem az ötödik évadban kezdődött – éppen ezért indokolatlan az, hogy csupán a kilencvenes évek történéseire koncentráljunk. Míg a korábbiak legalább másfél évtized eseményeit ölelték fel, az ötödik évad 1991-től 1997-ig tart csupán. Ahelyett, hogy hosszabb időintervallumot jelöltek volna ki, és a sűrített eseményeket vitték volna színre (ahogy eddig tették), most a hiányzó történeti szálakat halmozott és fölösleges (ezenkívül sajnos túlságosan egyszerű) szimbólumokkal töltötték ki.
Nyilvánvalóan nem egyszerű feladat szortírozni a történések között, viszont a mostani évadot kifejezetten közel érezhetjük magunkhoz, hiszen – közvetve – a mi életünknek is része. Éppen ezért fontolóra kell venni, milyen eseteket érdemes színre vinni: egy sorozatba ágyazva ugyanis nehéz lenne elfeledkezni bizonyos momentumokról. Az ötödik évad olyan botrányokat hánytorgat fel, amelyek lehet, hogy valamelyest kikoptak az emlékezetből, viszont a mostani helyzetre való tekintettel óvatosabban kellett volna hozzájuk közelíteni.
Gondolok itt az ötödik részre (The Way Ahead), amely rögzíti a Károly és Kamilla közötti telefonbeszélgetést. Ugyan a forgatás során nem tudhatták, hogy a királynő az évad bemutatása előtt veszíti életét, amely a hatalmi pozíciók megváltozásával jár, viszont véleményem szerint akkor sem kellett volna egy teljes epizódot szentelni ennek a momentumnak. Így tényleg botrányjelleget kap az évad, emellett felvetődik a kérdés: mégis milyen tisztelet az, ahol nemcsak felvesznek/megvásárolnak/közölnek egy magánjellegű beszélgetést, hanem két évtizeddel később egy sorozat alkotói a leendő királyuk várható trónra lépése előtt ezt újra az emberek emlékezetébe idézi.
Erzsébetek, Dianák
A korona ötödik évada több szempontból is vízválasztó. A kezdetektől fogva hat évadosra tervezett sorozat egyik fő érdekessége, hogy három korszakra osztja II. Erzsébet uralkodását, éppen ezért minden második évad után lecserélik a stábot. A harmadik évad bemutatásakor kiderült, hogy a vérfrissítés jót tesz a sorozatnak, amely így több kreatív alkotónak és stábtagnak ad lehetőséget. Eddig minden színész remekül helytállt a királyi család és hozzátartozói megformálásakor, holott tudjuk, korántsem egyszerű feladat a brit uralkodó ház (most is élő) tagjainak beszédstílusát és gesztusait elsajátítani.
Az ötödik évad színészei láthatóan alázatosan helyezkedtek a szerepeikbe – az már egy másik kérdés, hogy az alkotók milyen karaktereket írtak nekik. Imelda Staunton királynője kissé gyenge lábakon áll, bár ehhez nagyban hozzájárul, hogy a Colman-féle erélyes uralkodónőhöz képest egy kissé öregedő, s a trónörökössel folytatott viszály okán saját pozícióját megkérdőjelező Erzsébetet alakít. Ez remélhetően/várhatóan változni fog – az Erzsébetek egyébként is a második évadukra válnak igazán királynővé, ez látható Claire Foy és Olivia Colman tipikusan erzsébetes járásán és hanghordozásán a második és negyedik évadban.
Jonathan Pryce játéka visszahozza az első etapban Matt Smith által alakított Fülöp-karaktert: a saját feje után megy, és nem átall ellentmondani a feleségének, mindeközben viszont ő az, aki hóban-fagyban kiáll mellette, értve a – szezonban túlságosan sokszor hangsúlyozott – „rendszer” lényegét.
Lesley Manville páratlan eleganciával örökíti tovább a Vanessa Kirby és Helena Bonham Carter által megtestesített Margaretet. Az ő alakításával kapjuk az évad egyik legszebb jelenetét, nevezetesen, mikor közel negyven év elteltével újra találkozik élete első (és egyetlen?) szerelmével, Peter Townsenddel (Timothy Dalton). Manville arcának apró rezdüléseivel, szemének tétova mozgásával felébreszti bennünk is az elmúlt szerelem keserédes érzését, ám a nosztalgia bágyatagsága az ő megformálásával újabb és véget nem érő dühkitörésbe csap át – ez tökéletesen passzol a sorozat által eddig felvázolt Margaret mentalitásához. Manville összegyúrja a szűnni nem képes ragaszkodás, gyengédség, jogfosztottság és csalódottság érzését úgy, hogy nem válik groteszkké a figura, épp ellenkezőleg, ezzel – képletesen szólva – felteszi Margaret fejére a koronát.
Dominic West személyében egy határozott, a jövőbe tekintő, modern gondolkodású Károlyt ismerhetünk meg, aki helyzetéből adódóan nem tud érvényesülni, s így folyamatosan dacol mindenkivel – voltaképpen értelmetlenül. Az ő karaktere talán az, amelyik (valószínűsíthetően) a legtávolabb áll az eredeti Károly mentalitásától, de vitathatatlan, hogy amit az írók elvárnak a színésztől, annak ő minden szempontból eleget is tesz.
I. Erzsébet mellett Diana megformálóját kell a legkörültekintőbben kiválasztani. A negyedik évadban Emma Corrin az első pillanattól kezdve rabul ejtette a nézők szívét, s ez Elizabeth Debicki esetében is érvényes. Debicki az esetek többségében szótlanul, pusztán nonverbális kommunikációval olyan kinyilatkoztatást tesz, amire mások szóval sem lennének képesek. „Úgy érzem, nincs mit mondani” – közli a második epizódban, s onnantól kezdve minden megszólalási kísérletét árgus szemekkel követjük nyomon. A tévéinterjús jelenetet az eredeti Diana-felvétellel összevetve pedig mindenki számára nyilvánvalóvá válik, mennyire precíz és kimért Debicki játéka.
A színészek teljesítik a hozzájuk fűzött elvárásokat, ám mégis érezhetünk egy kis csalódottságot, amely nem annyira a színészekhez, mint inkább a sorozatírók és alkotók felé irányul. Az egyes figurák kissé tipizáltak lettek, nem merték megkockáztatni, hogy bizonyos karaktereket jobban árnyaljanak. A két fő női figura, Erzsébet és Diana pozícióját a sorozat szempontjából nem rendíti meg semmi, nincsenek igazán önellentmondásos cselekedeteik vagy megjegyzéseik. Az írók úgy vigyáznak rájuk, mint két hímes tojásra, s nem mernek kockázatot vállalni azzal, hogy kibillentsék őket, amely élőbbé, realisztikusabbá tenné a karaktereket. Mintha kőbe lenne vésve, hogy „nem bántjuk Dianát / Erzsébetet”, miközben egy-egy kétes mondattal nem szentségtelenítenénk meg az emléküket, viszont a sorozatot nagyobb étvággyal fogyasztanánk.
Biztonsági évad/kimaradt cliffhanger
Láthatjuk, a stábváltásra nagy figyelmet fordítanak, hogy a lehető legzökkenőmentesebben lépjünk túl a (korszak)határokon. A sorozat arculatát nemcsak a színészek, hanem nyilvánvalóan az alaphangulatot adó zene is meghatározza. Az ikonikus főcímzenét Hans Zimmernek köszönhetjük – Morganék ezt a legjobbra bízták. Ezt fejlesztette tovább az első évad során Rupert Gregson-Williams, akihez a második évadban Lorne Balfe is csatlakozott. A második etap során egy olyan emberre kellett bízni a zeneszerzést, aki képes továbbvinni az eddigi évadok hangulatát meghatározó lassú, de fenséges stílust, hiszen ha megszakad a zene dinamikája, az egy teljesen új sorozat érzetét keltheti (főként az első stábváltás során, ahol a színészek lecserélése egyébként sem kevés rizikóval jár). Erre a nehéz, de megtisztelő feladatra Martin Phippset kérték fel, aki semmihez sem fogható tehetségről tett tanúbizonyságot a harmadik és negyedik évadok albumaival. Csak hallgassuk meg az Alice című számot (amely az ötödik évad harmadik részében is visszatér), és pontosan megértjük, mi is a tökéletesség.
Azzal viszont, hogy az ötödik évadra is őt kérték fel, megfosztják a fényétől és a nagyságától Phipps eddigi szerepét. Nem arról van szó, hogy rossz a zene, korántsem. Viszont azzal, hogy a zeneszerző leváltását nem merték megkockáztatni, ami egyébiránt az alapkoncepciója az egész sorozatnak, arra enged következtetni, hogy ez az ötödik leginkább egy biztonsági évad. Ha nem muszáj, nem kockáztatunk, haladjunk csak papírforma szerint. S ez jellemző az egész évad felépítésére.
Nem nehéz felismerni a tendenciát: minden évad nyugvópontról nyugvópontra érkezik, középpontjában Erzsébettel. A negyedik végén kis kilengést figyelhettünk meg: érezzük, hogy Diana nem elégedett a helyzetével, s rá fókuszálunk, de ettől függetlenül egy tablókép elkészítésének a pillanatát látjuk. Ha így nézzük, a mostani évad is a sémának megfelelően jár el: a Britanniához fűződő szimbólumok és érzelmi kötelékek kényszerű elszakítása vet véget a tizedik epizódnak, s csak a minimálisan megengedett nyitott szál marad – épp, ahogy eddig is megszokhattuk. És pontosan ez az évad legnagyobb baklövése.
A korona ugyanis elérkezett a legkomplikáltabb, legrizikósabb, legtöbb törődést igénylő pontjához: Dianához. A Morton-könyvvel, a válással, a tévéinterjúval, sőt a „tampongate” botránnyal lefektették azokat az alapköveket, amelyek a párizsi Alma rakpart aluljárójába vezetnek. A sorozat dinamikájának is jót tett volna, ha a Diana-szálat tető- és végpontra viszik az alkotók, hiszen az 1997-es tragédia után eltelt több, mint két évtized eseményei így nem férnek majd bele a hatodik, és egyben utolsó évadba. Kérdéses, hogy az elmúlt évek veszteségei és trónöröklése mennyiben befolyásolja majd az írók szándékát a sorozat befejezését illetően.
A korona ötödik évada az operatőri munka és a színészi játék tekintetében hozza az elvárt magas színvonalat, viszont az alkotói döntések enyhén szólva is kifogásolhatóak. Most, hogy igazán tétje lenne a sorozatnak, bebiztosítják magukat a „tökéletes Dianával”, akit szavak nélkül is megértünk, s még véletlenül sem csavarnának a sematikus narratíván egy cliffhangerrel, amely pedig a sorozatok legfőbb fegyvere és erőssége tud lenni. Most már minden a finálén múlik, s talán a hatodikkal a hátunk mögött más, megengedőbb szemmel tekinthetünk majd vissza az ötödik évadra.
