Vadul sorjázó fekete-fehér fej- és testrészletek. Krokodil, párduc, orrszarvú, kígyó. Egy ember homloka, szemei. A háttérben halk gregorián ének. Közben az egészet, mint aki imádkozik, végigduruzsolja a főhős szelíd narrációja. Így kezdődik Juraj Herz, a csehszlovák új hullám egyik alakjának leghíresebb filmje, a Hullaégető.
Szerencsés az a film, melynek nyelve, története, vagy hangulata sértetlenül maradt a filmtörténet során – a későbbi korok valamiért nem találták meg az ilyen film által használt fogásokat. Ezek az alkotások – talán bármiféle pátosz nélkül kijelenthető – kortalanok, hiszen ha arra a fajta élményre vágyunk, melyet ezek a filmek nyújtanak, kénytelenek vagyunk ténylegesen ezekhez az alkotásokhoz nyúlni, nem tudjuk elmismásolni a dolgot, más filmekkel nem lehet átélni ugyanazt az élményt. Jelen filmünk is ilyen, egészen különleges darab.
A holokauszttúlélő szlovák Juraj Herz pályája látszólag ugyanúgy indul, mint az ország többi új hullámos fiataljának: Jaromil Jirešsel, Věra Chytilovával és Jiří Menzellel együtt rendezte volna Gyöngyök a mélyben című, Hrabal-novellákból készülő filmantológia egyik darabját. Nem ez valósult meg, rövidfilmje, A hulladékgyűjtőben külön forgalmazást kapott. Két nagyjátékfilm után (Znamení Raka – A Rák jegye, Kulhavý ďábel – Sánta ördög) pedig elkészítette jelen írásunk tárgyát, A hullaégetőt.
Főszereplőnk, Karl Kopfrkingl, szerető családapa, finom, művelt, cipófejű úriember, gyönyörű feleséggel, s egy olyan állással, melynek minden percét imádja. Karl azonban nem valamilyen kormányhivatalban, bankban vagy egy nagyvállalat igazgatói irodájában tölti le munkaidejét. Főhősünk büszke alkalmazottja (később igazgatója) egy krematóriumnak. Jönnek a halottak, felöltöztetik, megfésülik, kicsinosítják, aztán koporsóba teszik, végül elhamvasztják őket.
Karlnak azonban ez nem egyszerű meló, hanem hite szerint – és ezt nem rest hosszú perceken keresztül ecsetelni a körülötte lévőknek – a holt lelkek útját könnyíti meg azáltal, hogy, akár egy törzsi sámán, megszabadítja őket a fizikai testhez való kötöttségtől.
Az idill szinte tökéletes lenne, ha nem 1938-ban élne főhősünk. A német befolyás az országban már olyannyira agresszív, hogy egy régi barátja buzdítja, nézesse meg a vérét háziorvosával, hiszen elődei közt német is akad. Karl nyitott az új eszmerendszerre, ezzel párhuzamosan pedig elindul a lejtőn, melynek végén széthullott család, és (kitalálhatjuk, hogy milyen) állami megbízás várja.
Herz nem tudja magát kivonni a történelmi kor és a pályatársak hatásai alól. Filmünk is a groteszkkel operál, mint megannyi újhullámos alkotás, ám ezt mégis képes feldúsítani egyedi szűrőjén keresztül: nem megy el könnyedebb irányba (Forman: Tűz van, babám!), és nem is hajlik át szürrealizmusba (Chytilová: Százszorszépek), hanem a horrorfilm műfaji fogásait hívja segítségül.
Itt ne az ijesztés-szekvenciákra gondoljunk, sokkal inkább a kortárs horrorból ismerős „weird” érzésre (Ari Aster Fehér éjszakák című filmje, vagy Jordan Peele Tűnj el! című rendezése). A gregorián ének, hősünk nyugodt mosolya, és a mindent belengő halál-kultusz mindenképpen megidézi a horror szellemét, még ha nem is dekonstruálja azt, ahogy manapság szokás.
Ami viszont nehézkesen köthető a kor irányzatához, az az alapkonfliktus. Ugyan némileg hasonlít a Szigorúan ellenőrzött vonatok történelem-egyén szembeállítására, ám A hullaégetőnél nem szembenállásról, hanem feloldódásról, megalkuvásról beszélünk.
Amíg az irányzat más alkotói vagy bábuvá egyszerűsödött szereplőkön keresztül beszélnek egy egyetemesebb történelmi tapasztalatról, vagy kisstílű emberekkel mutatják be a társadalom visszásságait, addig a Hullaégető Karel Kopfrkinglje túl kidolgozott a parabolához, és korántsem nevezhető kisstílűnek.
És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, hogy miért is unikális remekmű A hullaégető. Kopfrkingl ugyanis egyáltalán nem átlagos nyárspolgár, aki azért bukik el, mert gyenge jelleme képtelenné teszi arra, hogy környezetének ellentmondjon. Kopfrkingl egyértelmű és sziklaszilárd értékrendszerrel bír, pontosan tudja, mit miért cselekszik.
Azért bukik el, mert személyes eszmerendszerébe tökéletesen beleillik a náci ideológia életellenessége. Világszemléletéből egyenesen fakad őrülete, őrületéből egyenesen fakad feltétlen lojalitása. Herz ezt a bukástörténetet bensőséges lélektanisággal meséli el.
Kopfrkingl halálról szóló fennkölt, filozofikus eszmefuttatásai szépen lassan átcsúsznak a náci ideológia visszhangzásába. Idővel látomások jelennek meg, melyek egyre hosszabbak, és egyre szaporodnak, mígnem teljesen átveszik főhősünk elméje felett az uralmat, vele együtt mi is kételkedni kezdünk, mely jelenetek valósak, melyek képzeltek.
Ám ahhoz, hogy egy ilyen feje tetejére állított elmével azonosulni tudjunk, biztos megalapozásra van szükség: bizarr, groteszk, akár filmnyelvileg kifordított jelenetek garmadájával éri el Herz, hogy kizökkenjünk saját értékítéletünkből, és egy alternatív világértelmezést tegyünk magunkévá.
Gondolok itt a hosszúra nyújtott, koporsók közti mászkálásokra és a horrorpanoptikum jelenetére, ám ami a leginkább fejvakarásra készteti a befogadót, az a kronológia megszerkesztése: egy jelenetben egyszer csak Kopfrkingl feje foglalja el a képet, reagál a jelenetre, aztán a kamera eltávolodik szereplőnktől, és kiderül, hogy a következő jelenetben vagyunk, és hősünk is így viselkedik ezután.
A film kapcsán másból nem is nagyon érdemes kiindulni, mint Kopfrkinglből, és nem is nagyon tudunk másról beszélni, hiszen minden egyéb az ő karakterét bontakoztatja ki, az összes megoldás őt szolgálja.
Nem annyira szomorú, mint inkább érdekes és egyedi bukástörténet A hullaégető, talán nem járunk távol az igazságtól, ha azt mondjuk, a Halál Angyalának bukástörténete. Lám, ez a transzcendens lény, ez az időtlen fenomén is megtörik a történelem kereke alatt. Herz filmjét 1969. március 14-én mutatják be, ’69 április 17-én kerül főtitkári pozícióba Gustáv Husák.
A hullaégető ezért moziforgalmazásba már nem, helyette dobozba kerül, Herzet azonban nem lehetetlenítik el, egy évvel később megrendezheti a Maupassant-műből adaptált A múlt édes játékait. Az idő azonban döntött, ma A hullaégetőt tekintjük Herz leghíresebb filmjének, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a Netflix is felvette a repertoárjába ezt a csak nagyon kevés filmhez hasonlítható remeket.
Kiemelt kép: TMDb.com
