Mivel az előző napok kritikái kifejezetten szubjektívre sikerültek (amelynek a naplóformátum is megágyazott), megkísérlem az utolsó nap megtekintett A hattyú filmet egy objektívebb szemszögből bemutatni, mint a színpadi adaptáció és film egy kortárs lehetősége.
Kritikám előtt le kell szögeznem, hogy a Magyar Mozgókép Fesztiválhoz kapcsolódóan két jelentős médiaesemény is történt. Sem én, sem tudósítótársam, Sas Ágnes nem volt jelen, egy rövid összefoglalót mégis mellékelek róluk, mert sokan ezeken a híreken keresztül értesülhettek az eseményről.
Az inzultus, amely több orgánumom is megjelent, a Tősér Ádám és Csákvári Géza között történt incidens volt, amikor is a Blokád rendezője fellökte a mosdó felé tartó filmkritikust. Az esetről később mind a ketten nyilatkoztak, Tősér megbánta tettét és azzal indokolta, hogy Csákvári Géza Göncz Árpád alakjának bemutatása miatt a történelemhamisítás és az antiszemitizmus vádjával illette filmjét egy kritikában, míg Csákvári Géza arról beszélt a Népszavának, hogy a filmszakmán belüli ellentétek elsimítására lenne szükség.
A Nagy Ervin és Rákay Philip között zajló médiavita az Aranybulla című sorozatot érintette, melyet A nemzet aranyaihoz hasonlóan vetítettek a fesztiválon, azonban pódiumbeszélgetések vagy egyéb események nem kapcsolódtak hozzá.
Térjünk rá a konkrét filmre: A hattyú című 2022-es adaptációban azonban kizárólag az Örkény István Színház színészei szerepelnek, Tenki Réka, Nagy Zsolt, Csákányi Eszter, Für Anikó és Mácsai Pál viszik a vezető szerepeket. A darabot 2018 óta játssza a társulat és a filmbeli szereposztás azonos a színlapon feltüntetettel.
A hattyú egy fiatal lány belső vívódásainak és házasságának történetét meséli el. Az özvegy Beatrix lánya, Alexandra nem kijelölt jegyeséhez, Mária Dominika főhercegnő fiához, Alberthoz, hanem Ági Miklós tanárához szeretne feleségül menni. A darab párbeszédei könnyűszerrel hangozhatnak ismerősnek, mivel Molnár Ferenc darabját sokszor játszották, így a mondatok benne lehetnek a köztudatban.
Az Örkény Színház színészeire jellemző az intellektuális, aprólékos, gesztusokon alapuló „filmes” játék (bár természetesen a testi jelenlét és a dinamizmus is lényegi), színészi munkáik mellett többen párhuzamosan filmes szerepeket is vállalnak.
A hattyú filmváltozata sikeresen rögzíti és regisztrálja ezt az intellektuális játékot, a kameramozgások közeliken alapulnak, és mintha a nézői tekintetet követnék. Ugyanakkor ez részben a szappanoperák (egyébként filmszakmai szempontból felkészült és szakmailag precíz) ábrázolásmódját is felidézheti, kiemelt hangsúlyt kap az arc és azon belül is az érzelmek megjelenése. A hattyú felismeri ezt a hiányosságot és a textualitással, a teatralitással ellensúlyozza.
A Molnár Ferenc-mű párbeszédei a dramaturgiai kifinomultság és logika mellett az alá- és fölérendeltség pozícióit és a kulturális élet állandósult jellemzőit is megidézhetik. Albert gróf és Mária Dominika németsége, így az általuk elénekelt operett-részletek egy magaskultúrális csiki-csukit hoznak létre, amelyben az érthetetlen műveltség érzelemkifejezési kérdésein kívül önmagát is jelöli.
A filmet nem egy színpadon, hanem egy magyar kastély tereiben vették fel, míg sok flitteres kiegészítő és pusztán díszként szolgáló tárgy (flamingó) is megjelenik. A történelmi idő és az újgazdag jelen összemosása pusztán jelszerű, mivel a történet színteréből a megjelenített környezet rekvizítumain kívül nem sokat tapasztalunk.
A hattyú filmverziója ezért még mindig egy színpadi előadás érzetét kelti, díszletében, sikerszínészeiben és éppúgy, mint passzívabb kameramozgásaiban. A feszültség kifejezését a színészi kiválóság és a darab dramaturgiájának megfelelően ritmizált hangulata oldja fel.
Csákányi Eszter anyakirálynője bármikor képes az egyik hangulat fizikai állapotából a másikba zuhanni, ezzel akár őskáoszt előidézve, míg Nagy Zsolt és Tenki Réka kettőse nem csak színpadi, de filmes térben is meg tudja jeleníteni a kémiát.
Az Örkény Színház és társulata a pandémia alatt és azt követően sok kísérletet tett a mediális keretek szétfeszítésére (ilyen A kiváló dolgozók című előadás is). Ezekhez a példákhoz mérve A hattyú meglehetősen konzervatív, meglepően tablószerű képeivel a közönséget sem mozdítja ki a megszokott nézői pozíciójából, holott az Örkény Színház színpadi rendezéseiben megfigyelhető a folyamatos innováció.
A színészi játék metafizikai precizitása ennek ellenére megragadó, ha a Katona József Színház a Nagy Rendezések Színháza és az Örkény Színház a Színészklasszisoké. Így A hattyú film végső soron annak a kísérlete is lehet, hogyan képes egy nemzedék legjobb színművészeiből álló csapat megteremteni a színpadi feszültség másolatát a vásznon is.
