Wes Anderson legújabb filmjét, A Francia Kiadást a Cannes-i premierje után a remek szereplőgárda ismeretében az év egyik legígéretesebb filmjeként tarthattuk számon. Ezután talán a legfőbb kérdés, hogy megtudta-e ugrani azokat az elvárásokat, amiket megteremtett magának, vagy az átütő Wes Anderson-stílus kezdi elveszteni a varázsát? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, jobban el kell mélyednünk a Wes Anderson univerzumban.
Először is le kell szögeznünk, hogy Wes Anderson filmjei vagy rajongást vagy utálatot váltanak ki a nézőből, a kettő között nincs átmenet. A folytonos középpontozásra épülő kameraképek, az élénk pasztell színhasználat, az abszurd humor, a gyermekek felnőttekhez hasonló komolysága és megannyi kis részlet, amit egy Az eltűnt idő nyomában terjedelmű könyvben lehetne csak összefoglalni. Ezek a manírok adnak egyfajta elvárást a nézőnek, tudja, mire számíthat, mégis gyakran érheti őt meglepetések. Az abszurditás és a valóság összemosódik a szemünk előtt, így teljesen más befogadói szemléletet igényelnek ezek az alkotások, amit nehezen tudunk magunkévá tenni.
Ez a szemléletmód kétszeresen érvényes A Francia Kiadás című filmben, vagy inkább filmekben, mert a közel öt szálból álló történetsor öt külön filmként is értelmezhető. A szálakat a végnapjaiban járó kansasi újságírócsapat nyaralásnak induló francia kiküldetése köti össze, ami nagy mértékben elhúzódott, a helyi szerkesztőség pedig külön lappá nőtte ki magát. A történet kiindulópontja a szerkesztő halála, aki végrendeletében a lap megszüntetését rendeli el, így az újságírók kénytelenek összerakni az utolsó lapszámot. Már az alapszituáció is felvetheti bennünk a kérdést a szerkesztő és a rendező párhuzamát illetően, ami szerint az alkotó annyira belehabarodott művébe, hogy ha ő nincs, maga a mű se folytatódhasson.
Ez egyfajta paródiája is lehet a rendezőt ért kritikáknak, miszerint filmjei öncélúak és csak saját, kissé perverz vágyai vetülnek ki az alkotásokban. Ez annyiban megcáfolható, hogy bár az Anderson-mozikba szerzőjük individualitása erősen belemélyeszti karmait, a filmek – a maguk senkivel és semmivel nem összetéveszthető atmoszférájával – egy olyan űrt töltenek be bennünk, amelynek a létezéséről talán mi sem tudtunk.
Ha a munkahelyen vagy más társadalmi intézményekben ilyen gyerekesen, abszurdan és megmagyarázhatatlanul viselkednénk, mint A Francia Kiadás szereplői, akkor valószínűleg teljesen kilógnánk a sorból, és míg ez a mi realitásunkban következményekkel jár, addig egy filmben teljesen természetes megnyilvánulás, ez pedig feloldhatja bennünk a többi embernek való megfelelési vágyból adódó feszültséget.
A film metaelbeszélése, ahogy az újságban a különböző cikkek tartalmán végigmegyünk, kissé elvesz ebből az élményből. Egy város bemutatása után szinte egyből egy őrült festő karrierjét ismerhetjük meg, és mire észbe kapunk, addigra már egy forradalom kellős közepén találjuk magunkat, majd ezt még ezt a sok történést megtoljuk a rendőrfőnök fiának elrablásával, és kész is a kaotikus képi- és érzelmi háló a fejünkben, amit csak a film után tudunk valahogy rendszerezni magunkban.
A történetek mind kreatívak és hozzák azokat a fordulatokat, a zsenikultuszba illő karaktereket, amikkel élvezhetővé válnak számunkra egyenként, viszont mindegyik történet túlságosan kiemelkedő és egyedi, így mi még mindig az őrült festővel mészárolunk a kocsmában, mikor a film már sakkal próbál elintézni egy forradalmat. Ez a fajta történetvezetés könnyen összezavarhatja a nézőt, nehéz minden eseményt megérteni. Olyan kis részletekre gondolok például, mint amikor a negyedik cikkben az egyik elrabló elkezd énekelni az elrabolt kisfiúnak az ajtón keresztül, vagy amikor az ázsiai szakács utolsó szavait osztja meg az újságíróval. Ezért ezt a filmet érdemes akár kétszer is megnézni, hogy igazán befogadhassuk ezeket az impulzusokat.
Mindenesetre, ha vannak is fehér foltok, mindenképpen be kell vallani, hogy behúz a maga univerzumába. A mozi nézése közben (a spoiler elkerülése érdekében nem említem, melyik jelenetnél) az egyik néző annyira beleélte magát, hogy hozzá is szólt az egyik szereplőhöz egy Ne csináld! felszólítással. Bár a film olyan körülményeket tár elénk tényszerűen, sokszor pontos adatokkal ellátva, amelyek a való világban elképzelhetetlenek lennének, mégis lehetőséget kapunk a karakterek élethelyzeteinek az átélésére és a fordulatokkal teli cselekményben való elmélyülésre. Mindenhol felbukkan egy zseni, egy őrült, egy provokátor, egy középkorú magányos újságírónő, akivel együtt tudunk érezni.
Anderson rendkívüli stílusát, hogy ugyanolyan eszközöket használ, ugyanazokat a színészeket szerepelteti, egyes helyen maga is kiparodizálja. Ebből is látszik a szerző önreflexiója, tudja, hogy ezt már ezerszer láttuk, és igen, ezeregyedjére is ezt fogja csinálni, de ez a fajta rendezés azért nem válik unalmassá, mert a rendező is tisztában van ennek a jelenségnek a létével, és így próbálja mindig meglepni a nézőt.
Wes Anderson nem akart ezzel a filmjével megfelelni az elvárásoknak, így senki se számítson könnyed kikapcsolódásra, viszont egy íriszbe vágó, tipikus és mégsem tipikus Wes Anderson-alkotásra annál inkább.
Kiemelt kép: TMDb.com
