Harmadik, egyben záróévadával nemrég véget ért a Netflix egyik legsikeresebb európai produkciója, a Dark, a lezárás pedig, ha nem is hibátlan, a kérdések többségére azért választ ad. Írásunk nyomokban spoilereket tartalmaz.
Baran bo Odar és Jantje Friese sorozata nem könnyíti meg a véleményalkotók dolgát. Számtalan aspektusa van, amelyet jogosan lehet kritizálni, emellett viszont a hangulata kétségtelenül magával ragadó és – kezdetben legalábbis – a kérdésfelvetések is izgalmasak. Épp ez a furcsa kettősség az oka annak, hogy az első két évaddal kapcsolatos vélemények is nagyon szelés skálán mozogtak. Voltak, akik filozofikus mesterműnek, mások viszont látványos blöffnek titulálták a német sorozatot. A Friese-bo Odar páros már a kezdetektől fogva három évadosra tervezte a szériát, a történet tehát június 27-én lezárult. Ez a koncepcióbéli tudatosság az oka annak is, hogy végleges értékítéletünk kimondásához mindenképpen szükség van a finálé megtekintésére.
A harmadik évad elején ott vesszük fel a fonalat, ahol tavaly elhagytuk. Martha egy párhuzamos univerzumba vezeti át Jonast, ezzel tágítván a sorozat addig is széles spektrumát. Az első, egyébként kifejezetten hangulatos epizód be is mutatja ezt az „új” világot (érdemes figyelni a képi világ azon motívumait, melyek gyakorlatilag párbeszédet folytatnak a korábbi évadnyitókkal), amely szinte kísértetiesen hasonlít az általunk korábban megismerte. Egyes komponensekben ugyan mutatkoznak különbségek, a kisszerűség azonban állandó. Rögtön vissza is köszön az első két évad egyik központi állítása a szinte megváltoztathatatlan létről, arról, hogy egy-egy ember milyen kicsi, szinte jelentéktelen mozgatórugója a nagy egésznek, döntéseink milyen kis mértékben befolyásolják a mindent felülíró kontinuitást. Hamar kiderül, hogy Martha és Jonas világa egyfajta egységet alkot, a két univerzum folyamatosan hatást gyakorol egymásra. Kettejük vállán nyugszik tehát az egész világ sorsa, ők lehetnek azok, akik együttes erővel törik meg a végtelen körforgást.
A Dark harmadik évada sok tekintetben kiforrottabb, mint az első két szezon. A készítők érezhetően tanultak bizonyos hibákból, levontak egyes konzekvenciákat. Stílus szempontjából például sokkal egységesebb ez a nyolc epizód, mint a korábbiak. A széria mintha el tudta volna engedni a kommerszséget, így a filozofikus tartalom végre nem áll szinte kibékíthetetlen ellentétben a formával. Persze ezen a ponton jogosan tehető fel a kérdés, hogy mennyire filozofikus valójában a Dark, milyen minőségű állítás hangzik el? A válasz pedig nem egyértelmű, mert bár a sorozat az elején remek dilemmákkal játszik, ezek a második évadra kezdenek kiüresedni, önismétlővé válni, és a harmadik évad, vagy legalábbis annak nagyobb hányada sem tesz hozzá igazán semmit a gondolatisághoz. Tulajdonképpen ugyanazokat a köröket futjuk, mint korábban, az emberi lét határaival, az esetlegesen fennálló isteni gondviselés milyenségével, a sorsok egymásba fonódásával. Még mindig nagy probléma, hogy talán az évadnyitó-idézet kivételével a sorozat nem reagál érdemben az elhangzó utalásokra.
A karakterek terén is érezhető némi fejlődés, jót tett a sorozatnak, hogy a készítők tisztázták a hierarchiát, egyértelműbbek lettek a szerepkörök. Olyan, az előző évadokban még prominensnek számító figurák, mint például Ulrich vagy Katharina funkcionáltak egyértelműen mellékszereplőként, míg Martha és Jonas immáron megkérdőjelezhetetlenül léptek elő főszereplővé. Ennek köszönhetően az ő kapcsolatuk szépen épül az évad során. Az egyik fő kifogásom az volt az első két szezonnal kapcsolatban, hogy a karakterek és az ő viszonyrendszerük nem tisztázott, ezáltal a néző senkihez sem tud igazán kötődni. Itt ezen legalább a főszereplők esetében sikerült változtatni: Martha és Jonas drámája átélhető, pontosan értjük, hogy mit jelentenek ők egymásnak. Ezáltal pedig Lisa Vicari és Louis Hoffmann játéka is jobban tud érvényesülni, főleg előbbit emelném ki, akinek mimikája kifejezetten szuggesztív az évad nagy részében, sok jelenetet szinte megszólalás nélkül oldott meg tökéletesen.
Hozzájuk kapcsolódik a széria lezárása, végkicsengése is, mely rendkívül stílusosra sikeredett. Az utolsó rész sok, korábban levegőben lógó kérdésre ad választ, és némileg tisztázódik a sorozat motívumrendszere is. Már az első évadtól kezdődően rengeteg bibliai, mitológiai utalás tarkította az epizódokat, azonban ezek nem igazán ágyazódtak bele a sorozat szövetébe, inkább tűntek egyfajta felvett álcának. A finálé azonban tisztázza ezek létjogosultságát, megjelenik a széria világának teremtése, ezzel összefüggésben pedig egyértelművé válik Martha és Jonas, azaz Ádám és Éva szerepe a kirakósban, illetve olyan, már az intróban megjelenő metaforák, mint a tiltott gyümölcs vagy a kígyó is kapnak magyarázatot (előbbi talán a két fiatal egymáshoz fűződő viszonyára, vagy klasszikusabb értelemben az uralkodás, a végtelen tudás utáni fűthetetlen vágyra, míg utóbbi valószínűleg Claudia személyére utal). A széria végső konklúziója szerint tehát mégis az ember az, aki tönkreteszi az idillt, aki a porszemet jelenti a gépezetben, aki olyat akar, ami nem következik szervesen belőle. A finálé azonban ilyen fokú konkrétsága mellett is hagy teret a befogódnak, hiszen nem minden kérdésre érkezik egyértelmű, egzakt válasz.
A remek zárlatig azonban közel sem tökéletes az út, Friese és bo Odar ugyanis szinte tankönyvi módon esnek bele a maguk által állított csapdába: a sorozat a harmadik évad felére szinte követhetetlenül túlbonyolítottá válik, még a legdörzsöltebb néző is könnyen elveszhet a nevek, figurák és idősíkok rengetegében, ez pedig éppen a kívánttal ellentétes hatást, bosszúságot vált ki. Az utolsó epizódokra ráadásul az addig oly szorosan tartott gyeplőt is elengedik a készítők, és visszatérnek az első évadokból már ismerős, zavaróan didaktikus megoldások, illetve a hatásvadász, túlzó, ezáltal pedig hiteltelen jelenetek. Kiemelésre méltó azonban a korrekt, letisztult operatőri munka, valamint az évad zenéje, mely talán minden korábbinál erősebb, és amely remekül szolgálja a fojtogató atmoszféra megteremtését.
Minden negatívum ellenére azonban kijelenthető, hogy a Dark szépen búcsúzott. Ha nem is tökéletesen, de mindenképpen kielégítőén. A kör tehát bezárult, a kérdések többségére választ kaptunk. Winden városkáját ugyan örökre elhagyjuk, azt azonban egy életre megjegyeztük, hogy „minden mindennel összefügg”.
