Lengyelországban van egy sötét, mély völgy, ahol a sűrű köd szinte úgy nő a földből, mint az erdőben a fák, és addig nyújtózik felfelé, míg összekapaszkodik a felhőkkel. Ahol az őzek és szarvasok a dércsípte reggeleken bátran teszik látogatásukat az erdőszéli ház küszöbe előtt. A természet pulzusa pedig szinte hallhatóan dobog: az ereje talán még bosszúra is képes. Hiszen ki más lehetne a felelős a sorra hulló vadászok haláláért?
„Az asztrológia szerint a születésünk dátuma a halálunk időpontját is megmutatja.
A természet törvénye: mindenkire, aki megszületik, ott vár a halál.”
Janina Duszejko háza a lengyel Klodzko völgyében áll: egy erdő szélén, ahol a sűrű köd szinte kinő a földből, az őzek és szarvasok pedig mindennapi látogatásukat teszik a háza küszöbén. A nyugdíjazott nő a társadalom szennyéből kiábrándulva, kissé elszigetelve él az idilli természettel szomszédságban: egészen addig, amíg a gyűlölt vadászszezon kezdetével nyomtalanul eltűnik a legjobb barátainak tartott két kutyája. Utánuk kutatva azonban valami egészen váratlanra bukkan: emberi holttestek sorozatára. Az áldozatokban közös, hogy mind vadászok, „rossz emberek”, körülöttük pedig állati nyomok, csontok és szőrcsomók vannak elszórva. Duszejko őszintén hisz benne, hogy a tettest nem az emberek között kell keresni, mert az maga az anyatermészet: a vadállatok állnak bosszút társaik legyilkolásáért.
Duszejko abszurd elméletével persze mindenhol falakba ütközik, állatvédő propagandája miatt pedig folyamatosan harcban áll a helyi rendőrséggel és a vadászokkal: sőt, még a pappal is. Úgy tűnik, akárkivel kerül szembe, minden hatalommal bíró ember megbízhatatlan, korrupt és kegyetlen. A tiszta szívű idős asszony szemszögén keresztül talán még szívfacsaróbb követni a folyamatos igazságtalanságot – és a tehetetlenséget, amit kénytelen bilincsként viselni. Ez a narrációs eszköz a kulcsa a saját morális és erkölcsi elveink megkérdőjelezésének és újragondolásának, ami a film legnagyobb vállalkozása.
A történet előrehaladtával és a cselekmény kibontásával egyre több kellemetlen, viszkető kérdés fogalmazódik meg bennünk, melyekre korábban azt hittük, már tudjuk a választ. Büntethető-e a gyilkosság gyilkossággal? Milyen jogon birtokolható a hatalom, és mit lehet kezdeni azokkal, akik igazságtalanul használják azt? Kezünkbe vehetjük-e az irányítást, ha a törvény nem az igazság(szolgáltatás) oldalán áll? Van-e az állatoknak lelkük, és ha igen, egyenértékű-e az emberével?
Amikor már kellően kétségbe vontuk a saját erkölcsi nézeteinket, a történet újra csavar egyet a narratíván: Duszejko a természet és a vadállatok iránti rajongása fanatikus szintre lép (gyilkosságként jelenti fel a vadászszezonon idején kívül lelőtt vaddisznót, és arról beszél, hogy a jövőben – ha a tudomány fejlődése engedi -, klónozni fogja az összes elpusztult vadállatot), az eddig valóságosnak ható érveivel pedig nem tudunk többé azonosulni.
A film vége felé elhelyezett kissé fájdalmas, tarkót bizsergető csattanó gondosan előkészített keretbe helyezi a történetet, lecsupaszítja és átformálja az elemi jó és rossz/gonosz fogalmát, és még több kérdéssorozatot vet fel. Létezhet-e szerethető gonosz? A „rossz emberek” valóban olyan könnyen felismerhetőek, mint gondoljuk? Mert akkor velejéig, az élet minden területén és megnyilvánulásaiban annak kell lenniük? A jó ügy érdekében elkövetett bűntől már gonosz lesz valaki? És a bárány, ha farkas bőrébe bújik, megmarad-e báránynak?
A film befejezése lezáratlan és homályos, teret adva a szabad értelmezésnek, a rengeteg felvetett viszkető kérdés pedig ha célba ért, még hosszú ideig ingerli, piszkálja a fantáziánkat.
