Rekreációs vitairat és traumalabor.
Ó, mily könnyű volna A besúgóról egy évvel a megjelenés előtt, vagy jócskán a premier után kritikát írni. Csak az volna baj, hogy nem olvasná el senki (annak a hat szemnek bestiálisan drukkolok). Mégis adott, hogy ilyen meglehetősen botrányosan nehéz. Akár a flipperzsetonokat a gravitáció keze, úgy lökdösi a kritikai oppozíció az olvasói pozíciót, az alapvető befogadói nullpont pedig a képzelet látszi’ terébe összpontosul. Ilyesformán A besúgó című 2022-es magyar sorozat kritikai értelmezése egy skála. Álláspontba zuhanások összessége egy olyan térben, ami a jelen egy frekvenciáján zajló kritikai vitáját foglalja magába.
A Gerikém, na meg a Zsolt! (a történelmi kontextusról)
Nem játékból olyan bonyolult A besúgó kortárs történelmi sorozatot értelmezői keretbe igazítani/keretet rajzolni köré/kimutatni önnön kereteit. Az első rész debütálása óta már több mint tíz kritika született róla és lapzártakor két szakértői interjút is publikáltak már a sorozat kapcsán, többek között a Partizán, a 24.hu és a Telex is foglalkozott a produkcióval. A tudományos interjúk egyikének köszönhetjük a
A besúgóban minden olyan, ami nem történhetett meg
bon mot is. Ez a ,,minden”: az ügynöki beszervezés milyensége (nem zsarolhatták a főszereplőt gyógyszerekkel), az ügynöki találkozások helyszíne (jobban titkolták ezeket), az ÁVO és az ellenzéki szövetkezések bemutatása (nem működött egyik sem olyan individuálisan). Továbbá egyéb kisebb-nagyobb anomáliák, mint ahogy Klág Dávid a telexes mesterkritikájában kifejtette: ,,hogy lehet, hogy 1985-ben senkinek nincsen arcszőrzete”?
A kritikusi közösségeken kívül számos magánember is kifogásolta a történelmi kulisszák esetlen esetlegességét (Kalapos Éva Veronika írónő) vagy méltatta őket, beismerve súlyos hiányosságaikat (Dévényi István publicista). Súlyosbító tényező, hogy a sorozat a magyar HBO Max első itthoni szériája, tehát ezáltal valami szimbolikus többletértéket is (jel)képez. Mindeközben a kritikusok egy stabil százaléka, mint a telexes Sarkadi Zsolt, fizikai fájdalomra hivatkozva vizsgálta A besúgót és nem csak a történelmi hiteltelensége miatt. ,,A divat és a díszletek hitelesek [egyedül]”, állítják a történészek máshol. Kérdés persze az, hogy ha ennyire hiteltelen történelmileg és sematikus minden más téren, mégis miért váltott ki ekkora visszhangot?
Új tehetségek vállára rakott sorozat? (a színészi játék)
Az ellenvetések közepette konszenzusosan méltatott része a sorozatnak a casting és a színészi játék. Az előbbivel kapcsolatban az képezi a kalapemelések alapját, hogy közép-európai-kisember-alapú (©keka) sorozatokban nem a megszokott idős magyar színészek viszik a prímet, hanem a Feltörekvők, a Fiatalabbak. Ez – egyetemistákról szóló sorozat lévén – üdvözlendő, bár a színészek korán sem a körútról beoldalgott műélvezők, Váradi Gergely (Demeter Geri) és Szőke Abigél (Kiss Judit) már nemzetközileg elismert nagyjátékfilmekben (Guerilla, Akik maradtak) is vittek címszerepet és interjúikból egy nagyfokú szakmai tudatosság is kiolvasható.
A sorozatban sok típusú játék megfigyelhető, ami azért is érdekes, mert a produkció részletgazdag kisközösségeket mutat be. A főszereplő, Demeter Geri megformálása aprólékos, mimikaalapú (helyenként Piton professzor tipikus arckifejezését megidéző), megfigyeltje, a nagyhírű Száva Zsolt gesztusalapú és dinamikus megjelenítése ezzel szemben gyors mozdulatokból áll. Máténak, aki a főhős szobatársa/csencselős barátja mintha minden sora egy ‘90-es évekbeli reklámszlogen lenne. A tartótiszt lánya, Kiss Judit (Szőke Abigél), egy régibb típusú gesztuskészletet használ, ami más mintákból merít, ahogy Horváth Adél (Hermányi Mariann) is, aki akár egy női antihősnek nevezhető (ebben egy tudatos irónia is megfigyelhető).
Az ÁVO-s tartótisztet játszó Thuróczy Szabolcs jellegzetesen alakítja a polgárosodás szélén ingázó figurákat, így megkapó választás egy megosztó szerepre. Említhető még a híres alternatív rendező, Hajdu Szabolcs egyetemi tanárja, aki morális döntéshelyzeteket ábrázol.
Repül a nehéz ütőér, ki tudja, hol áll meg (a generációs jellegről)
A magyar filmtörténetben kevés a szimbolikus anya-/apagyilkosság. Egy ilyen aktust az jelentene, ha lenne egy generáció, aki az őt megelőző, még ereje teljében lévő, kritikaképes nemzedék alapélményét filmesítené meg – nem a szótlan respektus hangján. A legtöbb generációs témával foglalkozó hazai alkotás merőben autobiografikus (önéletrajzi), mint a Bereményi Géza és Gothár Péter által jegyzett Megáll az idő vagy a színművészetis vizsgafilmként született Moszkva tér (részben a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan is, bár az inkább egy ember története, mint egy közösségé). A történelmi fikciós alkotások, mint a Saul fia, a Napszállta, vagy A napfény íze viszont célzottan néhány szereplő személyes, intim történetét jeleníti meg.
A besúgó a klasszikus, féltávoli nyolcvanas évek képi variálásával veszi célkeresztjébe azt, amit nosztalgia látcsövén keresztül a leginkább igaznak látunk, a közösségiséget. Az 1980-as évek: amikor még nem volt internet, kint a parkokban bandáztak a diákok, alakultak a házibulik, dívtak a nyári táborok és minden interakciót belengett egy kisvárosi báj. Összeegyeztethető ez a kép azzal, hogy mindeközben voltak emberek, akik piszkosul szenvedtek, és épp egyfajta magánytól?
A besúgó című sorozat előzetese az amerikai coming of age-filmeket idézi meg. Tesze-tosza, de azonosulható főszereplőnk új környezetbe kerül, ahol legnagyobb kihívása a beilleszkedés, máskor a csajozás, történnek vele dolgok, majd a sztori végére felnőttebbé válik. Ez a zsáner az Y- vagy a Z-generációhoz, a most huszonévesekhez sokkal közelebb is áll, mivel sok televíziós vagy streaming-sorozat is erre épült (mint Never have I ever, az Euphoria, a Jóbarátok és középiskolákban játszódó sorozatok zöme). Ez a megközelítés a magyarok angolszász-idealizmusát is játékba hozza. A féktelen bulik, drámai konfliktusok vagy autós üldözések megjelenítésükben (ami Szatmári Péter operatőri munkáját is dicséri) megidézik a nyugati sztenderdeket, mégis tartalmaznak direkt ironikus kisszerűségeket (ami már az ügynökös alapképletre is elmondható). Ezek a sorozat elejében sokkal kidolgozottabbak és az utolsó pár epizódban kifejezetten idealisztikusak vagy sematikusak (mint az 1789 stílusúra vágott sétálós tüntetés, ahol a volt lakótársam cameózott).
Lányok, lányok nagy szemek (a feminizmus szempontjairól)
Érdekes szempont lehet a feminista kritika is a sorozat kapcsán. A korhangulat illusztrálásához fontos anyag lehet a Partizán A magyarok különös viszonya a pornóval című dokumentumfilmje, ami nők anyagi kiszolgáltatottságáról és legitimációs korlátairól szól a ‘80-as, ‘90-es években. Többen felróják a sorozatnak (például a korábban említett Sarkadi Zsolt), hogy sete-suta a forgatókönyv, és szerintük ez sem válik a női szereplők javára. Kiss Judit, Szabó Kata és Horváth Adél nevében észrevehető némi irónia/vagy a gyanú, hogy valaki rákeresett a legnépszerűbb magyar vezetéknevek wikipédiás listájára.
Véleményem szerint azonban, bár A besúgót három férfi rendezte (Szentgyörgyi Bálint, Mátyássy Áron és Miklauzic Bence) érzékelhető benne egy erős nőjogi vonal – elsősorban a narratíva nézőpontjában. Ahogy a férfiak morális előképek híján ki vannak téve az imágójátszásnak, az is látszik, ahogy a nők ezzel szemben eszköztelenek. Van olyan jelenet, ahol az értelmiségi apuka kicsinyesen kikezdi lánya önbecsülését, de Kata mielőtt dühösen elviharozna, ,,feltesz egy paprikáskrumplit”. Vagy Máté szerelmi bánata, aki szerint barátnője orvul megcsalta, míg ő ,,csak csókolózott”.
Az aszódi találkozót bemutató részben egy olyan dramaturgiai tetőpont is található, ami megmutatja, hogyan válik minden típusú tekintély eszközzé egy egzisztenciális paranoia térképén. A sorozat közepén egy átélhető női antihős is megjelenik, a KISZ-tag Horváth Adél szerepében. Ugyanakkor nem elvitatható, hogy ez a jótékony hatás nagyon sokban múlik a színészek játékán is, akiken érződik, hogy több korabeli archív anyagot és archetípust is tanulmányoztak (és itt kiemelendő Szőke Abigél, némiképp ötvözi filmbéli szülei mozgáskultúráját is).
A filmben bemutatott családszisztémákban is felfedezhető egy hierarchiai egyenlőtlenség férfiak és nők között (négy családstruktúrába kapunk betekintést, ezek mindegyikében), amit az, hogy ebből kettőben található antihős apa-archetípus is túlhangsúlyoz. Kérdés, hogy ez a hatás szándékoltan domborítja-e ki a női karakterek sokszor frusztráló passzivitását. Ám ez azért is nehezen megállapítható, mert a színésznők munkáján látszik ez a fajta tudatosság.
Vagdalkozás, összefoglalás, indoklás
A Partizán recenziója mutatott be egy olyan kritikai nézőpontot, ami súlyos vád lehet a sorozattal kapcsolatban. A fiktív Kilián kollégium és Marx Károly Közgazdasági Egyetem tekintetében azt a gondolatot vetették fel, hogy A besúgó talán a Fidesz megalakulásáról szól, csak éppen az azóta elkerülni áhított kettős beszéd módján. Ez módszeresen alátámaszthatatlan, de cáfolhatatlan is.
A felvetés párhuzamot mutat a sorozat egyéb kritikáival is, hogy a sorozat, nem olyan, ahogy megtörténtek a dolgok, még csak olyan sem, ahogy megtörténhettek volna. Inkább olyanok, ahogy ,,Móricka elképzelte”, idézi Miklya Anna összefoglaló kritikai cikkében a noizz.hu-n. Természetesen a nyolcvanas évek legnagyobb elhallgatás-problematikájáról sorozatot rendezni nehéz. Azonban kérdés az is, hogy mikor jut el egy kritikus oda, hogy megjegyezze, hogy egy film vagy sorozat által tétté tett téma, vagy koncepció, istenbocsá’ nehéz, sok felkészülést igényel. Miért kéne kardoskodni vagy empátia pirospontokat jóváírni ezen a téren?
Szerintem A besúgóban megragadott lényeg a szubjektív viszonylaton van. Lehetséges, hogy Móricka egyéni szűrőjén keresztül látjuk az eseményeket, de nem a képzelete miatt, inkább, mert a felnövés grandiozitásában kerül bemutatásra, ráadásul azt is feltételezem, hogy ez nem baj. Sokkal problematikusabb, hogy az utolsó pár részben érezhető egy ritmustalanság, ami erősen igénybe veszi az első részekben felépített atmoszférát is. Az ügynök-téma képzeletbeli és coming of age-film-elemekkel tűzdelt ábrázolása így esztétikai homogenitás szintjén két szék közé, a pad alá esik, művészi performansz szintjén mégis túlteljesít. Ráadásul a retróesztétika hazai kritikája is megjelenik benne, ami a posztmodern-metamodern bugyraiban különös integratív állandóval bír.
