Az utóbbi évek kitérői után, a thrillerek, valamint a sokszereplős repülős szexkomédiák (igen, ez egy létező műfaj) világába, Pedro Almodóvar visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért: a vérbő, női főszereplőkre koncentráló melodrámához.
A Julieta, amely egy idősödő nő tragikus szerelmét és elhidegült lányával való kapcsolatát mutatja be. A film nem szól semmi olyanról, amiről a rendező már ne húzott volna le tizenakárhány bőrt: a Rossz nevelés gyerekkori traumái, a Volver gyásza, a Mindent anyámról női összefogása ugyanúgy itt vannak, mint az összes filmjében megjelenő szexuális túlfűtöttség és a múlttal való leszámolás témája, de talán éppen ez adja a báját is: jó látni, hogy a spanyol rendező nem hülyült meg véglegesen, mint ahogy azt a borzasztó 2013-as Szeretők, utazók sejtette.
Julieta-val, akit a jelenkori jelenetekben Emma Suárez, a visszaemlékezésekben a gyönyörű Adriana Ugarte játszik, minden megtörténik, ami egy Almodóvar-film főszereplőjével általában meg szokott történni: szerelembe esés egy nevetségesen valószínűtlen szituációban, a szeretett férfi idő előtti halála és egy folyamatosan egyre diszfunkcionálisabbá váló család. Julieta a lehető legburzsoább módon kesereg: dobja gazdag, művész pasiját, Portugáliába költözés helyett inkább vesz magának egy másik lakást Madridban, és hosszú, szomorú, elküldetlen leveleket írogat, amikben felidézi lángoló ifjúságát, szerelmét és csalódásait.
Az így kibontakozó visszaemlékezések töltik ki a film nagy részét, amelyekben egy rakás teljesen túlpörgetett és nevetségesen melódramatikus szituáció bontakozik ki, lassított felvételben vágtázó CGI-szarvasoktól elkezdve halászhajós szexelésen keresztül egy olyan banálisan kialakuló tragédiáig, amit ha akarna se tudna az ember valami nagyon fárasztó deus ex machina-ként kezelni. Ezzel nem azt mondom, hogy ez egy rossz film, csupán jelezni szeretném, hogy harminc évnyi rendezés után sem vett vissza túl sokat a stílusából. A film története Alice Munro kanadai írónő három novelláját veszi alapul, de helyszínében és megvalósításában ízig-vérig spanyol, teljes mértékben Almodóvar.
Habár a rendező rávilágított egy interjúban arra, hogy a Julieta azért picit mégis szolidabb, mint korábbi filmjei. Mondván, nincsenek benne se filmbetétekkel bemutatott karakterek, se éneklés, ez az alkotás mégiscsak közelebb áll a mester régebbi műveihez, mint a legutóbbi műfaji kísérletezgetéseihez. Az én morózus kelet-európai lelkivilágomhoz nagyon sok minden talán kicsit túlságosan is intenzív volt a filmben, de az ezernyi nüansz, mind a forgatókönyv, mind a látvány szintjén való okos brillírozás nem szorul háttérbe a melodráma mellett. A Julieta egy biztos kézzel felépített, arányait nagyon jól eltaláló alkotás, habár a végső jelenet értelmezés függvényében ugyanúgy lehet összecsapott is, mint poétikus, egy mozijegy árát bőven megéri a film.
7.5/10
