A Fekete Zaj Fesztivál csütörtöki napjáról Hámori Marcell írta meg benyomásait.
A Fekete Zaj elnevezésében nem árul zsákbamacskát, de egy kicsit talán mégis. Merészsége és eklektikus víziója különleges élményt eredményez és extrém benyomásokat. Nem hinném, hogy van olyan látogató, legyen akármennyire is felkészült, ne ütközne, döbbenne meg valamilyen produkción, ne tartogatna számára bármilyen meglepetést a fesztivál.
Az egyedi művészetkoncepció a fesztivál nevéhez hűen a „sötétebb” hangzású előadókat részesíti előnyben: úgy tűnt, hogy a zord, révült, okkult vagy transzcendentális, neogót-sámánisztikus egyveleg teszi ki a központi idősávokat. A Mátra tökéletesen rímel ezekre a zenei irányokra, még ha maga az ökoturisztikai park, a korszerű sástói kemping nem is a legkísértetiesebb vidék, amit el tudok képzelni. Idilli, családbarát kirándulóközpont, a fesztivál idejében különösen. A sástói szigeten rendezett akusztikus, naplementés koncerteket akár csónakázás közben is hallgathatjuk, harmonikusabb, könnyedebb zenei témák is rendre megjelennek a koncertprogramban. A „sötétség” azonban az elvárásoknak megfelelően hangsúlyosan meg van teremtve, meg van jelenítve.
Az elnevezésnél maradva: az értelmező kéziszótár megfejtése alapján a zaj az a hasznos információhoz nem tartozó jel, amely elnehezíti a hasznos információ értelmezését. Esetleg összevegyülő, egybefolyó hangoknak, zörejnek zavaros, kellemetlen keveréke. Ez mind alkalmazható a fesztiválra is, habár a kellemetlen, zavaros kifejezések itt semmikképp sem pejoratívan értendőek.
A művészetnek, mint szükséges feleslegnek, új orientációknak és mellékelt nyelvrendszereknek elsődleges terepe a zaj, sokszor kicsúszva a racionalitás vagy a közérthetőség kereteiből.
A Fekete Zaj programszervezői ezzel pontosan tisztában vannak, a fellépők pedig sajátos, akár zajszerű csatornáikon keresztül is tudnak közölni, állításokat tenni a világról, maradandó művészeti élményekkel szolgálva.
A zenei sokszínűség már-már meghökkentő. Merész és kockázatos vállalkozás akár anyagilag, akár koncepciózusan ennyire elmerülni a nemzetközi kínálat különböző irányzataiban. A közeg nyitottsága és nem éppen általános zenei felfogása viszont visszaigazolja a rendezvényt, a legnagyobb zenei kilengéseket is tudja az átlag kezelni, az egymással nem éppen harmonizáló együttesek egymásutánisága sem okozott különösebb megoszlásokat. Abszolút befogadó a fesztivál közönsége, a felvonultatott szubkultúrákban otthonosan mozgók mellett a pártatlan megfigyelők, az újszerű élőzenére nyitott zenefogyasztók fesztiválja is a Fekete Zaj.
Az emlegetett sokszínűségre eklatáns példa a nyelvi kavalkád: csak a csütörtöki napon hallottam szlovákul, szlovénül, németül, finnül, olaszul és persze magyarul és angolul is éneklő csapatokat.
Egészen általános mindenféle abszurd szinti és elektronikus zenei betét, illetve az is kiderült számomra, hogy a vérmes dobhangzás sem feltétele a keményebb zenéknek.
Különösen üdítő volt látni a ténylegesen rendkívül sok női szereplőt a színpadokon.
Technikailag kiművelt virtuóz művészek, vagy virtuozitásuk hiányát hatalmas energiákkal és odaadással kompenzáló előadók sorjáztak. Kétségtelen, ezeket a stílusokat kevésbé lehet elhaknizni, mint a soft jellegű zenéket – karakteres, megjegyezhető orgánumú énekesek kerülnek elő egy ilyen mély merítésű metál fesztiválon. A nemzetközi klíma a fellépők profizmusából, kiforrott megjelenésükből, imidzsükből, hangzásukból is érződött.
Mégis csendben, nyugodtan zajlott a fesztivál. A teltház közeli állapot ellenére sem volt kimondottan nagy nyüzsgés, nem okozott gondot a színpadok közvetlen közelébe férkőzni. A helyszín rendezett, a kezdések pontosak, nincsenek túlfűtött koncerthelyzetek, elragadtatott produkciók, a színpadon és a közönség körében is kimértség, békés tempó uralkodik, megfelelően a főbb fellépők temperamentumának, vagy általában a metálzene aurájának. Persze lehet, hogy a fesztivál második felére ez változott.
