2023. július 12-én, hosszú betegeskedés után, párizsi lakásában hunyt el az egyik legnagyobb cseh író, Milan Kundera.
A kilencvennégy évet megélt cseh szerző valóban a kortársak legnagyobbjai közé tartozott, hisz mindhárom műnemben maradandót alkotott. Nem csupán irodalomtörténeti jelentőségű műveket adott ki a kezei közül: legtöbb alkotása filozófiai szempontból is számottevő. Olyan rangos irodalmi díjakat tudhatott magáénak, mint a Kafka- vagy a Jeruzsálem-díj – sőt mitöbb, hosszú évek óta a Nobel-díj egyik legesélyesebb várományosaként tartották számon. Műveit több mint negyven nyelvre lefordították.
A szakmai sikereknél és elismeréseknél mégis sokkal fontosabbak azok a történelmi jelentőségű pillanatok, amelyek születésétől fogva kísérték az írót. Milan Kundera 1929. április 1-én született Brnoban, a nagy gazdasági világválsággal megegyező esztendőben, gyerekkora pedig pontosan a második világháború éveire esett. Fiatalként először a kétkezi munka világába kóstolt bele, onnan emelkedett fel a prágai értelmiségiek körébe, amikor útját keresve párhuzamosan több egyetemi képzésbe is belekóstolt; így hallgatott zenetudományt – hosszú ideig dzsessz-zenészként is dolgozott –, irodalmat, esztétikát és filmművészetet.
A kommunista párt hatalomra kerülésekor számos más értelmiségivel együtt csatlakozott a párthoz, ám a szóban forgó rezsimről alkotott tévképzetei hamarosan összedőlni látszottak, és később a rendszer egyik legnagyobb kritikusa lett. Ezt bizonyítja első nagy irodalmi sikere is, az 1965-ös Tréfa című regénye, melyben gúnyosan figurázta ki a pártot jellemző személyi kultuszt. Regényével Kundera óriási port kavart; és főszereplője, akinek szatirikus rendszerkritikáját a párt súlyosan megtorolta, saját önbeteljesítő jóslatává vált, hiszen az író a párt éltetőjéből rövid idő alatt vált kisemmizett, állásától, saját véleményétől és szólásszabadságától megfosztott értelmiségivé.
A prágai tavasz volt az utolsó politikai megmozdulás, amelyben hazájában aktívan részt vett. ’68 után – tekintve, hogy minden publikációs lehetőségtől megfosztották és a párt ellenségeként tartották számon – kénytelen volt Franciaországba emigrálni. A prágai tavasz nem csupán magánéletében hagyott nyomot: leghíresebb filozófiai-irodalmi műve, A lét elviselhetetlen könnyűsége is emléket állít a jelentős politikai eseménynek.
Párizsba költözése után egy darabig még cseh nyelven írt, majd a szűk publikációs lehetőségek miatt, a szélesebb körű olvasottságot is szem előtt tartva váltott franciára.
Ahogyan azt életútja mutatja, Kundera nem az a szerző volt, aki véleményét szívesen megtartja magának, hanem harsányan állt ki a nagyérdemű olvasóközönség elé. A művészetek elefántcsonttornyába sem zárkózott soha, így gondolatait, személyét nem csak közvetetten, irodalmi alkotásain keresztül ismerhetjük, hanem kicsit közvetlenebb úton is, mivel élete során számos interjút adott irodalomról, filozófiáról, politikáról vagy éppen gazdaságról.
Egy másik kulcsfogalom, ami eszünkbe juthat Kundera kapcsán, az a humor, vagyis az irónia, amit mindig kétélű fegyverként forgatott a kezében, de többnyire azért a jó pillanatokban sütött el. Így hát, szóljon ez a nekrológ kicsit arról a Kunderáról, aki egy életen át mindig csak nevetve sírt. Legyen ez a búcsú inkább az élet igenélese és 94 év öröme, mintsem szomorú, letargikus vallomás a mérhetetlen veszteségről, amely a világot érte a szerző halálával. Úgy hajtsunk főt előtte, ahogyan azt – remélhetőleg – ő is szerette volna.
Búcsúkeringő Kundera emlékére
Tudja, én azt hiszem, hogy az életet mindenestül, a maga teljes egészében el kell fogadni. Ez a legeslegelső parancsolat, amely előrébb való még a tízparancsolatnál is. Minden esemény Isten kezében van, s mit sem tudhatunk jövőbeli alakulásukról, amivel azt akarom mondani, hogy az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát.”
A Búcsúkeringő Milan Kundera egyik korai regénye, mely 1972-ben íródott még az akkori Csehszlovákiában, ám csak a szerző emigrációját követően jelenhetett meg nyomtatásban.
Már a cím is magában hordozza a búcsút és annak a monoton, repetitív körfogását. A regény szereplői egy örökké keringő búcsúban rekedtek, és az elengedés kapcsolati válságok, egy-egy leköszönő életszakasz formájában, sőt még a halál képében is megjelenik. Ugyanakkor a cím lágyítani próbálja mindazt, amit valójában előrevetít az olvasók számára.
A regény tulajdonképpen öt egymást követő nap története, ahol nyolc ember életébe nyerhetünk bepillantást, és „in medias res” láthatjuk sorsuk akart-akaratlan összefonódását.
Már maga a nyitójelenet is végtelenül ironikus a maga nemében, hiszen egy cseh fürdővároskába csöppenünk, ahová nap mint nap több tucat nő jár meddőségét kúrálni. Az itt dolgozó Růženát éppen a műszak kellős közepén vágja mellbe a felismerés, hogy bizony gyermeket vár, és maga sem tudja, ki lehet az apa. Bármelyik szappanopera megirigyelne egy ilyen nyitányt.
A valószínűsíthető apajelölt a hősszerelmes František, aki folyamatosan a lány nyomában jár, miközben Růžena valósággal menekül előle, hiszen számára a férfi csak a kisváros elszigeteltségét jelképezi és azt a gátat, amely megakadályozza saját kitörését a kispolgári életből és a generációkon átívelő bezártságból.
Nem túl kellemes egy olyan kisvárosban születni, amelyet évente nők ezrei árasztanak el, és ahol fiatal férfi alig fordul meg. Egy nő itt már tizenöt éves korában felmérheti az összes erotikus lehetőséget, amelyek egész élete során kínálkoznak majd a számára, hacsak lakhelyet nem változtat. Lakhelyet változtatni? Az intézet, ahol dolgozott, igen nehezen engedte el az alkalmazottait, és Růžena szülei is felháborodottan tiltakoztak, ha a lány akár csak célozni mert rá, hogy el akar költözni.”
Így nem csoda, ha az életre szóló társadalmi elzártságtól rettegő fiatal lány sokkal kecsegtetőbb jövendőbeliként gondol a bár házas, mégis rendkívül híres és elismert trombitajátékosra, Klímára. A férfi reakciója a hír hallatán nem hazudtolja meg Kunderát, természetes ironikus-sztereotipikus válasz érkezik a részéről.
Olyan hazugságokkal próbálja a lányt rávenni az abortuszra, amelyek mindamellett, hogy teljesen irreális elképzelések, még visszásan is sülnek el. Egy olaszországi utazás egy kommunista országban csak az igazán kiváltságosoknak adatik meg, Růženát mégis elvakítja a kitörés lehetősége, és csak erősebben ragaszkodik ahhoz az örök kötelékhez, amely Klímához kötné egy gyermek által.
Természetesen a zenésznek esze ágában sincs elválni feleségétől, a folyton féltékeny Kamilától, az olaszországi utazás pedig szemen szedett hazugság. Klíma a lány háta mögött keresi meg orvos barátját, Bertleff urat, hogy segítsen neki eltussolni ezt a fölöttébb kellemetlen ügyet. Egyben a regény legabszurdabb és legnevetségesebb pillanata az, hogy egy totálisan szakralizált környezetben, ahol minden falról szentképek néznek le az emberre, Klíma abortuszügyben kér segítséget a végtelenül bigott és vallásos úrtól.
Az összekötő karakter a történetben Skréta doktor, aki a regény legnagyobb szélhámosa, ugyanakkor rendkívül paradox személy, aki egyszerre az abortuszbizottság elnöke és a meddő nők gyámolítója. A mesterséges megtermékenyítés nem szabadalmaztatott feltalálója, aki a hippokratészi eskü lehető legtöbb pontját megszegi, ugyanis a meddő nőket a cseh fürdővárosban egyáltalán nem a jótékony víz gyógyítja, hanem a doktor úr, így országszerte számtalan törvénytelen utód írható az ő számlájára. Mindemellett az összes kapcsolatát az érdek mozgatja, Bertleff úrral is csak egy amerikai vízum reményében barátkozik, egy másik barátjának, Jakubnak pedig rendelésre szerez mérget.
Jakub az egész regény leginkább letargikus és rezignált figurája, akit kísért politikai múltja és meghurcoltatása. A Skrétától szerzett mérget is csak azért tartja magánál, hogy ura lehessen életének – az életet pedig csak az tudja uralni, aki saját halálán is úrrá lehet, ha a helyzet úgy kívánja. A sors fintora, hogy az egyetlen örömöt a politikai ellenségének gyermeke, Olga jelenti a számára, akivel fogadott lányaként bánik, egészen addig, amíg szorosabbra nem fűződik gyöngéd kapcsolatuk…
A regényt tulajdonképpen úgy lehetne összefoglalni, hogy látszólag jó egzisztenciális körülményekkel rendelkező emberek lépten-nyomon a saját boldogságuk útjába állnak, így okozva maguknak még nagyobb szenvedést. Minden kapcsolatban, minden gesztusban, amelyet a karakterek egymás felé tesznek, érezni lehet a megjátszottságot, a boldogtalanságot és a keserűséget, amely méregként itatja át a könyv lapjait. A szereplők a tökéletességig fejlesztették, miként kell egymásnak „a kegyetlenkedését, kisszerűségét és korlátoltságát a líraiság és érzelmesség leple alá rejteni” úgy, hogy a lehető legtöbb sebet és elfojtódást okozzák vele. Ez a fajta letargia párosul Kundera csípős, kíméletlen humorával.
A Búcsúkeringőt Milan Kundera egyik legolvasmányosabb regényeként tartják számon. A mű erénye, hogy a látszólag cselekményorientált sorok mögé számtalan filozófiai eszmefuttatás van elrejtve. Az író hosszasan elmélkedik arról, hogy érdemes-e gyermekeket vállalni egy olyan országban, amelynek politikai hátszele nem teszi ezt lehetővé. Azt az álláspontot pedzegeti, amelyet hazai viszonylatban az Újhold nemzedéke is megfogalmazott: az alkotók egyhangú egyetértés nyomán eldöntötték, hogy nem vállalnak gyermeket, tekintve, hogy nem tudják garantálni annak jövőjét.
A gyermekvállalás mellett az abortusz vitatott kérdésköréről is véleményt nyilvánít a szerző, mindezt a regény által megteremtett groteszk környezetben, ahol a meddő és az abortuszra várakozó nők egy teremben ücsörögnek a rájuk váró orvosi beavatkozás előtt.
Az egzisztenciális- és a vallásfilozófia is szerves részét képezi a regénynek, Bertleff vallásos, néhol földhözragadt és Jakub hitét vesztett álláspontját ütköztetve:
– Tudja – mondta Jakub –, gyakran gondolok Heródes királyra. Ismeri a történetet. Állítólag megtudta, hogy megszületett a zsidók új királya, így hát, féltve a trónját, legyilkoltatta az összes csecsemőt. Én egészen másmilyennek képzelem Heródest, még ha tudom is, hogy ez csak a képzelet játéka. Énszerintem Heródes művelt, bölcs és nemes lelkű király volt, aki sokáig dolgozott a politika laboratóriumában, és megtanulta, mi az élet és mi az ember. Ez a férfiú megértette, hogy az embert nem kellett volna megteremteni. Mellesleg, ez a gondolat nem is volt annyira alaptalan és bűnös. Ha nem tévedek, magának az Istennek is támadtak kétségei: helyes volt-e megteremteni az embert, nem kellene-e törölnie művét.
– Csakugyan – ismerte el Bertleff –, Mózes ír erről a Teremtés könyvének hatodik fejezetében: »Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a föld színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az égi madarakat; mert bánom, hogy teremtettem.«
– És talán csak az Úr pillanatnyi gyöngeségének volt köszönhető, hogy végül hagyta, hogy Noé bárkát építvén megmeneküljön és újrakezdje az emberiség történetét.”
Kunderának ebben a regényében is kéz a kézben jár élet és halál – ha valami kivirágzik, akkor valami más gyökerestől hal el, melynek a kettőssége Jakub és Bertleff eszmefuttatásából is jól láthatóan kirajzolódik. Az élet és a halál szokásjogú törvényszerűsége a legnagyobb játszótér egy olyan szerző számára, akinél az egzisztenciális krízisek tulajdonképpen a szereplők jellemének kivetülései.
A lenni vagy nem lenni kérdése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, aki pedig a létezés miértjéről gondolkodik, az elkerülhetetlenül szembesül azzal, mennyire törékeny is az emberi élet. Pusztán egy szerencsétlen véletlen, egy rosszkor felvett telefon, egy rossz üvegcse, és máris szertefoszlik minden, amit valóságnak hiszünk. Kundera gondolkodó karaktereit pedig lépten-nyomon szembesítik a véletlenek és a sorsszerű pillanatok a mulandóság bizonytalanságával, amelyek akarva-akaratlanul létkrízisként csapódnak le.
Búcsú, keringő nélkül
Amennyire művein, életrajzán és mélyinterjúin keresztül meg tudja ismerni az olvasó az írót, úgy képzelem, hogy Kundera olyan volt kissé, mint ez a regény. Éles véleménnyel rendelkező, karakán művész, önjelölt filozófus, aki bátran kifejezi gondolatait, mindig szem előtt tartva a másik oldal nézeteit is. Olyan ember, akit egy életen át foglalkoztatott a puszta létezés ténye, és ennek nyomán örökké megújuló kérdések támadtak benne.
Olyan ember, aki látta a világnak a kontrasztjait a jóban és a rosszban – akár kollektív, akár egyéni szinten –, és nem félt ezt megörökíteni, ugyanakkor mindig lapult a tarsolyában egy kis jól irányzott humor az éppen aktuális témát illetően. Olyan hamisítatlanul kunderás humor, amely egyszerre veszi el a dolgok élét és döbbent rá fanyar módon a téma súlyosságára.
Olyan ember, aki mind a kilencvennégy évén át fáradhatatlanul áldozott a művészetek oltárán, aprólékos gonddal megalkotva azokat az írásokat, amikért soha nem lehetünk eléggé hálásak Neki sem most, sem máskor.
