A szombathelyi Irokéz Galériában a Bloomsday alkalmából megnyílt Tót Endre A hiányzó láncszem című különleges kiállítása. A megnyitón Fekete Boglárka, Lantos Nóra és Varga András készített a festővel interjút.
Tót Endre informel festőként indult, majd az 1970-es években egyaránt a hazai és nemzetközi konceptuális művészet elismertté vált alkotójaként 1980-ban költözött Kölnbe a nyugat-berlini DAAD ösztöndíjának lejárta után. Az emigrációt választó Tót abban az időszakban telepedett le a Rajna menti városban, amikor a festészet újrafelfedezésének jegyében rendezett kiállításoktól voltak hangosak az európai és észak-amerikai kiállítóhelyek. Ilyen volt 1980-ban a Velencei Biennálé nyitott kiállítása, az Aperto, 1981-ben a londoni A New Spirit in Painting, 1982-ben a documenta és a berlini Zeitgeist, amelyek mind a konceptuális, elanyagtalanított művészet évtizede után tapasztalható „képéhség”-ről tanúskodtak. Ebben az időszakban Köln a neoexpresszionista festészet egyik legfontosabb, a fiatal művészekből álló és nemzetközi szinten is nagy hatású Mülheimer Freiheit csoport által fémjelzett központjává vált.
Tót Endre mindezidáig úgy nyilatkozott első, a NSZK-ban töltött éveiről, hogy ugyan testközelből élte meg az újfestészet 80-as évek elején bekövetkezett robbanását, de mégis kívül maradt rajta. Nyugat-berlini időszakából ismerte a német neoexpresszionizmus első hullámának hozzá nemzedéki szempontból közel álló alkotói közül Karl Horst Hödickét, Kölnben élve pedig tanúként követte az ő nyomukban járó fiatalabb művészek, az „Új Vadak” munkásságát. Kívülállósága a konceptuális korszakát megelőző, hatvanas évekbeli festői pályája, festői múltja miatt inkább távolságtartó nyitottságot jelentett. Későbbi festményei, melyek közül a konceptuális munkájának a szellemében készített Távollévő képei jól ismertek, a Layout sorozata „elfelejtődött”, de ez az elmúlt években az életmű fókuszába került.
Ugyanakkor ezek mellett a 80-as évektől őt is magával ragadta a neoexpresszív festésmód, de titokban tartotta ezeket a műveket, ugyanis úgy vélte, ezzel az újvad festészettel elárulná a konceptuális Tót Endrét. A tavaly nyáron a budapesti acb Galéria Warum male ich? címet viselő kiállítása után most Szombathelyen látható kiállításon 1982 és 1985 között készült festményeiből látható válogatás – amelyekhez egyetlen kétoldalas festmény tanúsága szerint még 1986-ban is készített kapcsolódó alkotást – majdnem negyven éven át feküdtek összetekerve a művész kölni pincéjében a festmények. A 103 darab – egy vászonkép kivételével – papírra, sőt, gyakran annak mindkét oldalára készült festmény és a velük egy időben született több száz rajz, pecsétmunka 2021-ben került Budapestre.
Az Irokéz Galéria ebből a dinamikus gesztusokkal létrehozott, a 80-as évek vad festészetének hatását magán viselő, művészettörténeti különlegességnek számító sorozatból mutat be néhányat, mely a festő Tót Endrét helyezi a középpontba. Azt az alkotót, akinek a fogalmi művészettel összeforrt pályáján is meghatározóak maradtak a festészet elméleti és gyakorlati kérdései, sőt az azokkal való küzdelem, ahogy azt a hetvenes évek elején a Meg nem festett képeim vagy Night Visit to the National Gallery című művészkönyvei, majd a Távollévő képek, a Blackout képek, illetve a 2019-ben szintén az acb Galéria által újrafelfedezett Layout képek is tanúsítják. Tót gesztusalapú korai művei a nagyfokú festőiség, az absztrakt expresszionizmus, az informel, a kalligráfia jegyében születtek, majd a hatvanas évek végén és az évtized fordulóján a tárgyilagos, sokszor pop artos hard-edge-en, minimalista alkotásokon keresztül vezetett útja a vászon kiüresítéséhez, a médiummal való szakításhoz, egyúttal a konceptuális művészethez. A „Zéró” és „Semmi” konceptjei mail art művekben, utcai demonstrációkon, fotóperformanszokon, gépeléseken, pecsételéseken, ofszet munkákon és művészkönyvekben jelentek meg, nem ritkán festészeti referenciákon keresztül.
A titokban született, frissen felfedezett művek leginkább Tót Endre korai, expresszív alkotásaival mutatnak rokonságot. Némely darab napra pontos datálása pedig a hatvanas évek közepén jegyzetszerű, könnyed kalligrafikus rajzaihoz, az Angyalföldi Naplórajzokhoz kapcsolja ezeket a szintén a bezártság, a múló napok és a személyességből fakadó titokzatosság krónikájaként felfogható festményeket. A Warum male ich? ciklus műveiben meghatározóak a mozdulatok, előtérbe helyeződnek az ábrázolt figurák közti kapcsolatok: a képek összhatása egyszerre drámai és ironikus, alkalmanként karikatúraszerű, de a képek mindenképpen a „forró”, gesztusalapú festészet felszabadító, intenzív élményét sugározzák, a vegytiszta festészetét, amely lényegében mindvégig meghatározta Tót Endre alkotói pályáját.
A sorozat a 80-as évek elején az ecsetet újra kézbe vevő Tót festészettel kapcsolatos dilemmáira utal. Az évtized végére Tót aktív szereplőjévé vált a kölni művészeti életnek. Layout, Blackout, és Távollévő képei, amelyek a festészet és a konceptuális törekvések szintéziseként is olvashatók, a következő évek meghatározó műcsoportjaivá váltak. 1995-ös műcsarnokbeli retrospektív tárlata és az 1999-es kölni Ludwig Múzeumban megrendezett Who’s Afraid of Nothing a közönség figyelmét Tót Endre kanonikus műveire irányította, amelyek a Warum male ich?-festményekkel nemcsak egy új ciklussal bővülnek, de Tót Endre alkotói pályáját, kreatív szellemiségét és művészi karakterét is új optikán keresztül engedik láttatni. Tót művészete kompatibilis a kor aktuális művészetével, legyen az informel, pop art, konceptuális, fluxus művészet. Furcsának is tűnt, hogy a 80-as évek újvad festészete kimaradt, és a 80-as évekbeli festészete a koncept munkáit idézte: az előkerült képek által meglett az életmű hiányzó láncszeme.
Józing Antal (forrás: nyugat.hu)
Tót Endre: A hiányzó láncszem – Új Irokéz Galéria, Szombathely, 2023. június 16 – július 22.
Kurátor: Bordács Andrea
Kérdezők: Fekete Boglárka, Lantos Nóra, Varga András
Fekete Boglárka: A megnyitó szövegében hallottuk, hogy ezek a képek negyven évig a pincében voltak, mert nem fértek bele a konceptuális munkásságába. Ennek mi volt az oka?
Ez egy nagyon rendhagyó intermezzo volt az életemben. Előtte volt több mint tíz erős évem a konceptuális művészet területén. Másokat és engem is meglepett, hogy 180 fokos fordulattal szüneteltettem a konceptuális munkáimat, és három-négy éven át éjjel-nappal ezeket a dolgokat festettem.
F.B.: Teljes titokban festette őket?
Igen, képzelje el, ezalatt a három-négy év alatt abszolút inkognitóban festettem, kizárólag a feleségem tudott róla, de csak azért, mert együtt éltünk és látta.
Lantos Nóra: Miért döntött úgy, hogy elrejti ezeket a képeket?
A fő problémám az volt ezekkel a képekkel, hogy féltem, az addigi alkotásaimhoz nem leszek hű velük, és szinte lerombolom az addigi konceptuális munkásságomat, ami akkor nekem nagyon fontos volt. A hetvenes években Milan Knížákkal mi voltunk a legismertebbek Kelet-Európában. A feleségem egyáltalán nem volt művész, tulajdonképpen semmi köze nem volt a művészethez, viszont ő ekkortájt mondott nekem egy gondolatot, ami megragadt bennem: „Nézd, hagyd ezt az egész festészetet abba, és inkább gondozd és archiváld a régi dolgaid, hogy legalább azok megmaradjanak.” — Ezekkel a munkákkal, amiket itt látunk most a galériában, tele volt az egyik nagyszobám. Nem azért, mert gyönyörködni akartam volna bennük, csak így próbáltam őket tárolni.
F.B.: És látogatókat se fogadott?
Az egyik festő barátom becsöngetett hozzánk, és azt gondoltam, lehet, hogy a postás az, ezért beengedtem, amikor már ott volt a lakásom ajtaja előtt a második emeleten, borzalmasan meglepődtem. Nagyon közeli barátom volt, de nem engedtem be, mert tudtam, hogy ellene van az ilyen festészetnek, mivel egy nagyon konceptuális, konstruktivista festő volt. Számára ez az absztrakt, úgynevezett vadfestészet egy ördögi dolog volt. Ezért az villant át az agyamon, hogy ezeket sem neki, sem másnak nem szabad megmutatni.
F.B.: Cél volt, hogy később megmutassa? Hiszen nagyon jó állapotban maradtak fent.
Három és fél év után hirtelen abbahagytam, viszont gondosan becsomagoltam őket pusztán gyakorlati szempontból és lekerültek a szenespincébe, ott lapultak negyven éven át. Egyáltalán nem sérültek meg, voltak problémák, mondjuk ez az idővel volt inkább kapcsolatos, több képem is meszes lett. A pincében elég szomorú körülmények között álltak, de ezt a pesti galériásom meglehetősen sok pénzért egy professzionális restaurátorral rendbe hozatta, így semmi veszteség nem ért bennünket.
F.B.: Absztrakt expresszionista festményekkel kezdte a pályáját, majd később kezdett el konceptuális művészettel foglalkozni. Az itt látható képeknek a pályája elején vannak a gyökerei?
Jól mondja, igen, komoly előzménye van. A 60-as évek közepétől nagyon intenzíven festettem ezeket az informel darabokat, úgynevezett absztrakt expresszionista munkák. Amikor elkezdtem, annyira új volt Magyarországon, hogy abszolút magányosnak éreztem magam ezekkel a kísérletekkel, de később kiderült, hogy én volt a magyar informel művészet pionírja. Én csináltam először tárgytalan, nonfiguratív képeket, és nagyon sokáig ezek a képek is pihentek, alig tudtak róla. Ma az összes fontos megtalálható a múzeumokban, köztük a Szépművészeti Múzeumban is.
F.B.: Mások akkoriban miért nem foglalkoztak ezzel?
Ez megint egy jó kérdés. Nézze, abban az időben Magyarország rendkívül izolált volt, nem kaptunk információt, hogy mi történik a nagyvilágban – ellentétben a mostani helyzettel –, őrületesen be voltunk zárva. Annak idején abszolút még az érzékenyebb, fiatalabb festőknek sem volt tudomásuk arról, hogy ez a stílus létezik a világban, egyetlen egy embert találtam akkor, Korniss Dezsőt. Ő harminc évvel idősebb volt nálam, ő lett a mentorom, és ő hajlott errefelé az irányzat felé, így tudtunk nagyon összebarátkozni. De később jött például Keserü Ilona, aki néhány éves késéssel szintén ilyen irányba kezdett dolgozni. Annak idején kezembe került egy francia művészeti folyóirat, s életemben ott találkoztam először a franciák lírai absztrakciójával. Fantasztikus, döbbenetes élmény volt. Georges Mathieu-nek egy manifesztuma erről az új festői érzékenységről is őrületesen hatott rám.
Szintén döbbenetes volt az amerikai Cy Twombly. Az ő dolgai is rendkívül hatottak rám, hogy ne menjünk messzire, az én kiállított munkáimon is érződik Twomblynak az akkori hatása.
Nem utánoztam, de nagyon beindította a fantáziámat. Ezeket azért említem, mert a többieknek nem volt ilyen szerencséje, hogy eljussanak hozzájuk ezek az információk.
Varga András: Miért döntött úgy, hogy abbahagyja és újra a konceptuális művészet felé fordul?
Egy 100×100-as vászonra festettem egy mondatot : „I am fed up with painting”. Ez egy hallatlan ellentmondásos problémámból ismert konceptuális darabom.
L.N.: Volt önben harc, vívódás saját magával?
Akkor feltűnt egy új nemzedék, valamennyien nagyon fiatalok voltak, és a konceptuális művészet után pont az ellenkezőjével léptek fel, az újvad festészettel, és ez iszonyatos radikális reakciója volt a koncept művésztenek. Ennek a galéristák örültek, mert színesek voltak, izgalmasak, viccesek, és ellentétben a fogalmi művészettel, ami nagyon intellektuális volt, és a csak úgy betoppanó galériába látogatók nem értették, a galéristáknak elegük volt, hogy állandóan magyarázkodni kellett. De ezeket a vadfestményeket egy széles tömeg befogadta és értette. Majd néhány év múlva megfordult a tendencia, a vadak után jött a neogeo (geometrikus művészet), ami rendkívül hűvös racionális, intellektuális festészet volt. Ennek a szupersztárja egy svájci fiú volt, John Armleder. Ő a mai napig az egyik legjobb barátom. Képzelje el, hogy egyik nap ránéztem egy magazinra, és ott volt főcímen a fotója mellett, hogy ez az a fickó, aki megállította a vadakat.
Mi művészek egymással nagyon hadilábon szoktunk állni, féltékenyek vagyunk stb., de az a ritka példa volt, hogy nem voltam féltékeny. Tovább fokozódott a krízisem, annak ellenére mondom, hogy egy jó barátom volt, mégis veszteségnek éreztem az ő óriási sikereit. A neogeo után, ami tartott 2-3 évig, végre az én időm is eljött még egyszer, újra a fogalmi művészet került középpontba.
