A Minőség manapság minden eddiginél egyértelműbb és erőszakosabb módon esküdött össze az Idővel, hogy akkor is pénzt termeljünk az elitnek, ha nem bérmunkát végezünk.
Mándy Ivánnak van egy novellája, a címe Diákszerelem. Arról szól, hogy egy vetítés során elszakad a filmszalag. A közönség őrjöngeni kezd, és visszaköveteli a pénzét. A mozi jegyszedőnője, akinek számtalanszor végig kellett néznie a filmet, az emberek megnyugtatása érdekében vállalkozik rá, hogy elmeséli a történet maradék részét.
A Diákszerelemben a tömeg azért veszíti el a fejét, mert hiába pumpálta fel az emberek elvárásait a film eleje, a vége, vagyis a lezárás nem történik meg. Ez olyan, mint amikor követ dobsz a tóba, és a tapasztalataid alapján várod a hatalmas loccsanást, a szép vízkoronát a vízbeérési pont körül, de az nem jön el, te pedig ott maradsz a várt inger nélkül. A kielégülés nem tud megtörténni, pedig te már (vagyis: te, aki a kultúripar törvényszerűségeit szinte természeti törvényszerűségként fogadod el) determináltad magad a katarzisra.
A Mándy-novella közönségének tapasztalata a jelenkor kultúrafogyasztójának tapasztalata.
A soha-nem-elérés dramaturgiája beleégeti magát az elménkbe – ahogy a marvelizálódott mozitermekben, úgy szobánk sötétjében, a binge watching oltárán áldozva is.
Byung-Chul Han azt mondja, hogy most már magunkat hajtjuk, nem kellenek tizenkét órás munkanapok, a kizsákmányolás belénk költözött. Hasonlóképpen a kultúrában. A posztmodern midcult-kultusz által legitimált művészetformák alapvetővé váltak a kulturális fogyasztás tereiben, így könnyűszerrel zsákmányolják ki kultúrafogyasztásunkat. A múlt században a kultúra még össze tudott kapcsolódni az ellenállással, és tartotta magát a kompaktsághoz. Egy punk szám két-három perces volt, és a filmesek sem folytatásokban, hanem lekerekített, egyszeri egészekben gondolkodtak. Bonnie és Clyde vs. Halálos Iramban 6. Még Andy Warhol sincs sehol a Facebook hírfolyam végtelenített kiállításával szemben.
A helyzetet csak bonyolítja, hogy a hagyományos esztétikai érzéken alapuló hozzáállás legitimálja a végtelenített fogyasztást (bármiben). Hagyományosan nézve (abban a rendszerben, ahol Shakespeare, Tolsztoj, da Vinci, van Gogh, Beethoven, Mozart képezik a csúcspontokat), bizonyos szempontból ugyanis ezek jó alkotások: kifejezőek, tartalmasak, epikusak, líraiak, izgalmasak, drámaiak, viccesek. Az ember logikus módon minél több minél jobb művet szeretne fogyasztani.
Ha meg akarunk szabadulni kizsákmányoltságunktól, rá kell döbbennünk, hogy a hagyományos esztétikai kategóriák, vagyis azok a címkék, amik alapján jónak szoktunk mondani egy kulturális terméket, nem működnek, mert azok a kiszipolyozásunkra esküdtek össze az idővel és a termelési-fogyasztási eszközökkel.
A jó sorozat az, ami beszippant, amit nem tudsz abbahagyni. Nézzünk szét a világban, kérjünk meg egy embert, hogy meséljen a kedvenc sorozatáról. Egészen biztos, hogy az egyik főbb pozitívumként azt említi meg, hogy nem bírta abbahagyni. Végig kellett bingelnie. Mit jelent az, hogy ez egy pozitívum? Hát azt, hogy a művészeti termék akkor jó, ha beszippant. Vagyis, ha hátra tudod hagyni a testedet. Ha eszképista. Az eszképista fogyasztó pedig jelen esetben annyit tesz, hogy termeli a tőkét. Elbújni nem tudsz, a tőke megtalál szobád magányában is, sőt, ott talál meg a legjobban, mert ott védtelen vagy; ki akarsz kapcsolódni, lehetőleg minél intenzívebben. Az intenzív kikapcsolódás pedig jelen esetben azt is jelenti, hogy minél hosszabban.
A múlt század folyamán még megvolt A Kultúra Ideje. Egyrészt a döntésedhez, hogy mit fogyasztasz, még kapcsolódott egy fizikai mozgásrendszer. Dönthettél, hogy az egyik vagy a másik moziba, hogy erre vagy arra a koncertre, ebbe vagy abba a játékterembe mész-e. Másrészt megszabták neked, hogy ekkor ezt vagy azt fogyaszthatod: este héttől sorozat, nyolctól híradó. Az ott jelenlétből aztán következett az ott-nem-jelenlét, vagyis előbb-utóbb el kellett hagynod a mozitermet, a koncerthelységet, a játéktermet, ki kellett kapcsolnod a rádiót vagy a televíziót.
Aztán a század második felében megjelentek azok az eszközök, melyek a kultúrafogyasztók kezébe adták a fogyasztás (ön)kényét (VHS kazetta és evolválódott utódaik), ez pedig gyümölcsöző lehetőséget biztosított a kultúripar nagyvállalatai számára: az Idő immár kitöltődhet termékeik által, nem kell hagyományos intézményrendszerek és események közé szorítani a fogyasztás aktusát.
A fogyasztás bármikor elérhetővé válik.
A bármikor elérhetőség pedig a végtelenített fogyasztásra ösztökél. Ennek uralkodó lelkiállapota az ingerültség, uralkodó műformája pedig a szubsztancia nélküli művészeti termék. A Marvel-univerzum, a Trónok Harca, a TikTok vagy a multiplayer videójátékok mint folyamok nem tudnak véget érni, mert nincs kijelölt végük, ezáltal közepük és elejük sem. Ha pedig egy élménynek, kulturális produktumnak nincs eleje, közepe és vége, akkor kompozíciója sincs (fontos megjegyezni, hogy nem dekomponált, mert ott a kompozíció hiánya jelenti a kompozíciót, vagyis megfelelő olvasásmóddal a dekompozíció is kompozícióként tűnik fel). Ha pedig nincs kompozíció, akkor szubsztancia sincs.
A szubsztancia szót leginkább arra értem, amit Lukács György és József Attila az alkotás mint „külön világ” képzetével írt le. Az alkotás egy külön szabályrendszer, külön egység. A Marvel filmekkel, a Trónok Harcával és a TikTokkal ez a külön egység számolódik fel, a termék (és a műalkotás) kompozicionalitása, egysége válik kámforrá, mivel ezek felépítése soha nem teljes, mindig újabb és újabb jelekkel egészülnek ki, vagy ha félbe is szakadnak, a felépítésük a végtelenül bővülő jelek szerint lett kialakítva. Erre művészileg lehetetlen reflektálni. Mert amíg a dekompozíciót a művészi döntés teremti meg, addig az itt vázolt eset (nevezzük diszkompozíciónak) a piac terméke. A piac logikája, nem pedig az emberi logika szüli meg a diszkompozíciót.
A diszkompozíciótól a befogadó soha nem érzi „ott” magát, mert nem tud értelmezni. Nem tudja ugyanis, hogy mit értelmezzen. A katartikus pont után még mindig van tartalom, nincs csúcspont, nincs végső leszámolás, nincs a dramaturgiai mélypont után következő nagyjelenet, ahogy az egy egységnyi filmeknél volt szokás. Piacorientáltságuk okán pedig még reflexióra sem kínálják fel magukat, így a szövetségesükként lehetetlen a kompozíciójuk hiányáról beszélni – „ellenséges” kultúratudóssá kell válni, hogy meg lehessen szólalni ez ügyben. A Marvel filmek, a Trónok Harca és a TikTok tehát nem a reflexiós olvasásban érdekelt, hanem a befogadójuk ingereltségében, abban, hogy ugyan a hagyományos értelmezési keretek működnek (mégiscsak úgy állítja be magát, mintha egy konvencionális hollywoodi film lenne), az ezen olvasásmódokhoz rendelt kielégülés azonban kitolódik, vagy meg sem történik.
Ennek egyik legjobb példája a Szexoktatás című Netflix-sorozat. A történetben egy szexterapeutaként dolgozó anyuka gyereke vállalkozás gyanánt elkezd szexualitással kapcsolatos tanácsokat adni diáktársainak. Alapvetően vígjátékról beszélünk, romantikus elemekkel. A sorozat (a nyelve által) az első résztől kezdve egyértelművé teszi, hogy a két főszereplő, Otis és Maeve közötti viszony nem tisztán baráti, hanem bizony romantikus – mégis, az eddig megjelent 3 évad alatt egyetlen csók történik meg kettejük között. Az „ott”, ami esetünkben szokatlanul körülhatárolható, csak nem jön el, csak nem történik meg. Mindenki ingerült és kénytelen örökké nézni a sorozatot.
Ha a tőkén múlik, örökké a monitor előtt tespedő fogyasztókká válunk, akik a legkisebb lelkifurdalás nélkül intenek búcsút a külvilágnak. A keleti filozófiák kontemplációkultuszának kiforgatott karikatúrájává váltak mindennapjaink: az egész élet egyetlen nagy meditáció, gondolkodás nélkül, ingertúltengésben, az ingerültség tömlöcébe zárva.
Kiemelt kép: Thibault Penin az Unsplash oldalán.
