A hagyományos kritikák mellett személyesebb élménybeszámolókkal is jelentkezünk az idei Magyar Mozgókép Fesztiválról. Az első napi élményeiről Király Csenge Katica számol be.
Rohanás a buszok elől, rohanás a buszok után. Ági, a tudósítótársam írt, hogy a Hangvilla helyett a Fotonban lesz a sajtóregisztráció. Miután keresztapámtól elkértem a kempingfelszerelést, három óra magasságában éppen odaértem az állófogadásra (a sátorfával és túrahátizsákkal együtt), s ezen a ponton minden magyar (ős)anya tanácsa értelmet nyert: kislányom, inkább öltözz mindig egy fokkal túl, és nem alul. Kihasználtam az alkalmat és kértem egy aláírást Navracsics Tibortól, aki szabadkozott, hogy nem elég olvasható az aláírása. Csodával határos módon beértem az első vetítésre is.
Az Átjáróház című film plakátjával már többször szemeztem a városban, jellemzően megvetően: egy feltűnően szép szőke lány és egy tágra nyílt szemű, Agymenők-kaliberű figura fekszenek egymás mellett, a leírás szerint pedig ez szerelmesfilm. Állítólag a Szerelmünk lapjai, az Annie Hall és a Kaliforniai álom is ebbe a műfajba tartozik.
Az Átjáróház csalódás volt, a kellemes fajtából. Azonban annyira megihletett, hogy többet is írtam róla: a férfiszerelemről és kötődésről, a videójátékesztétikáról, az Orpheusz-János vitéz vonalról és a robotember Kulka Jánosról. Mintha rémlett volna, hogy olvastam róla egy elismerő kritikát valahol – és azt gondoltam, na persze! Tudósítótársam, Sas Ágnes írt róla, olyan mondatokkal, mint a
Mindenki látta már azt a romantikus filmet, aminek a végére a főhős elnyeri a szíve választottját, de nem ismerek senkit sem, aki rajongana érte.
Este megtaláltam a kempinget és végre megnyugodhattam. A hajnali hideg miatt kitolva az alvást, ébresztőmet a kilenc órai vizsga idejére időzítettem, amely, mint a tájékoztató e-mail írta, 11-kor kezdődött. Miután kikalózkodtam magam az ágyból, aztán a boltból (reggelivel felszerelkezve), majd a városból is; döntési helyzetbe kényszerültem. Vagy laptopról vizsgázom a távolsági buszon, vagy csak a 13 órai vetítésekre érek majd oda.
Jobb lett volna a laptop mellett dönteni, mert a tanár húsz percig nem tette elérhetővé a kvízt (sopánkodott a hölgy, aki egy PDF konvertálása miatt csúszik egy félévet). Szerencsére a Hangvilla-Eszpresszó komplexum vetítéseire az utóbbi kialakítása miatt rugalmasabban ki- és be lehet ülni. A vetítési helyszínen találkoztam a színművészetisekkel, kiderült, ők is tudósítanak, csak ők videóban. Mint megtudtam, a díjakat is beleveszik majd a felsorolásba. Ezt jó ötletnek tartottam.
Az Átjáróház című film La Métrier díjat kapott. Díjat nyert továbbá Trill Zsolt a Magasságok és mélységekben nyújtott alakításáért, Turai Balázs Amok című kisfilmje a tavalyi Friss húson debütált, akkor láttam először. A kis törpe és a bizonytalan férfi története egy évvel később is ugyanolyan elementáris hatást váltott ki belőlem.
A Böll közlegény megmentésére azonban buszkomplikációk miatt nem értem oda, így az utána következő Magasságok és mélységekre ültem be, amelyet egy a rendezővel folytatott pódiumbeszélgetés is megfűszerezett.
Be kell vallanom, egy ideje tudom, hogy létezik a Magasságok és mélységek című film, azt is sejtem, hogy tetszene, azonban tudatosan távol tartottam magam tőle. Részben azért, mert amennyire tudtam, végigkövettem Erőss Zsolt eltűnésének történetét, s részben mert attól tartottam, hogy a Magasságok és mélységek is szerelmesfilm.
Bashiri Keyan kitűnő lélektani drámának nevezi a filmet, ez legnagyobb erőssége és műfaji korlátja is egyben, emellett azt is kiemelte, hogy a rendező meglepő etikai racionalitással és emociókkal kezelte a szereplő belső érzelmeit. A moderátor kifejezetten intellektuális kérdései közül is erre vonatkozott az egyik: Csoma Sándor válaszából kiderült, hogy Sterczer Hilda kifejezetten nyílt volt, még a pszichológusa is adott anyagokat a film átélhetősége, személyessége szempontjából.
Mint kifejezte, sok esetben ő személyesen is vágott ki jeleneteket a filmből, mert úgy érezte, még inkább tiszteletben szeretné tartani a főszereplő határait. A gyász és családfenntartóvá válás között egyensúlyozó nő erőteljes közelikkel felvett története megdöbbentő hatást gyakorolt a közönségre. Ritkán láttam ennyire organikus és immerzív mozivászon-néző kapcsolatot. A meghatottság érezhető és súlyos csöndjei mellett a betűzdelések, halk beszélgetések és sokk pillanatai is detektálhatóak voltak.
Mint Csoma Sándor kifejtette, a film számára is meglepően személyes volt, ugyanis éppen az utómunkálatok során ment át egy hasonló lelki folyamaton. A filmbéli Sterczer Hilda története azonban jóval több a gyásznál, neki egész életét kell valamilyen módon átprogramoznia, világképével és gyermekéről való gondoskodásával együtt.
A közelmúltban a Suhajda Szilárd eltűnését követő médiavisszhang újra behozta a hegymászásról való diskurzust a közbeszédbe, akár a hírek és a valóság viszonyának, akár az élsportok megítélésének szempontjából.
„Nem kell megértenünk a hegymászókat, de fontos, hogy empatizáljunk velük” – válaszolta Csoma Sándor a moderátor arra vonatkozó kérdésére, hogy szempontot képezett-e számára az érzékenyítés a film készítése során. Véleményem szerint a Magasságok és mélységek annyira érzékenyen nyúl témájához, hogy maga a hegymászás is képes metaforikussá válni; mind saját kedélyünk, mind egzisztenciánk vonulatokra bomlik általa.
