Vannak darabok, amik sokkolni akarják a közönséget, vannak, amik meg is teszik ezt. És van ez az előadás a Katona József Színházban, ami – bár igyekszik brutális lenni –, nem hathat annyira, amennyire szeretne, mert befogadóként már megedződtünk a világ szörnyűségeivel kapcsolatban.
Új darab íródott, nekünk, rólunk, és ennek a darabnak a szövege Máté Gábor rendező, Török Tamara dramaturg és Grecsó Krisztián író, költő együttes munkája, mégis az utóbbi szerzőt tartom kiemelésre érdemesnek abból a szempontból, hogy az elmúlt néhány megjelent művét is idekapcsolhassam. Grecsó mindig is billegett a populáris és a szépirodalom határán, a 2019-ben megjelent Vera című regénnyel azonban erős kanyart vett az előbbi kategória felé, amit a Valami népi novelláival még inkább alátámasztott. Bíztam benne, hogy most mélyebb rétegekbe is leás, nemcsak a felszínt kapargatja, de sajnos ez a Tíz eszkimóban sem sikerült.
A darab nem akar nagyot mondani, feltáró jellegét tudom egyedül nyugodt szívvel dicsérni. Arra világít rá ugyanis, mennyire nem tud már semmi sem meglepően, sokkolóan hatni a színházban. Legyen szó hatalomról, pénzről, fizikai erőszakról, családi drámákról, abortuszról; mindezt szinte közönyösen fogadja a néző, annyira megszokta már ezeket a hírekben, mindennapokban gyakorta látott eseményeket. Persze, lehet, hogy az első ütésnél, amit lát, megijed egy pillanatra, mert váratlanul jön, de a másodikat és a harmadikat már rezzenéstelen arccal nézi végig.
A színházteremből kifelé jövet csalódottságot éreztem, nem volt meg az a szívszorító, vagy éppen felpörgető érzés, amit mindig keresek, amit nem is katarzisként definiálnék, inkább valami olyasminek, ami az előadás azonnali hatóerejét bizonyítja. Persze, nem jó lelkiállapotban távoztam, de nem viseltek meg annyira a látottak, amennyire az ember elvárná ilyen esetben önmagától. És itt jöttem rá, napokkal később, hogy ez a darab pontosan ezt hivatott bemutatni. Hogy tulajdonképpen szinte átlagosnak tekintjük a korábban felsoroltakat. Ez a másfél óra a saját kegyetlenségemre döbbentett rá.
Holott az első fél óra után és a végén kívül egészen unalmas a darab, sőt, ha úgy vesszük, az elején is csak a várakozás, a kíváncsiság tartja ébren az embert. Túlságosan elnyújtottak az egyes jelenetek, a dialógusok olykor feleslegesen sokáig húzódnak. És azt kell, hogy mondjam, közhelyes témákról szólnak, jól ismert sémákat durrogtatnak el. A gazdag házaspár teljhatalmáról, az érdekkapcsolatokról, valamint arról, hogy céljaik eléréséért bármit képesek megtenni. Persze, a covidra és az ukrán háborúra kevés színdarab utal – sőt, csak olyat tudok említeni az előző helyzet kapcsán, ami az online tér adta lehetőségeket dolgozza fel, nem magát a helyzetet –, de ezeken az elemeken kívül szinte mindenről (pedofília, bántalmazás) hallottunk már. Az ukrán háború emlegetését egyébként kicsinyes megoldásnak tartom, úgy tetszik, minta az alkotók érzékenyíteni akarnák a nézőket, vagy legalábbis felhívni a figyelmüket a segítségnyújtás fontosságára – persze, nem őszinte környezetben, hiszen a gazdag ficsúr tér ki rá mellékesen –, de mindez olyan gyakorisággal történik, hogy elveszti jelentőségét. Ami már csak azért is kár, mert a darab elején Bezerédi Zoltán szájából elhangzik az a mondat, hogy az emberek mindig az újítást, az aktuális eseményekre, a közéletre történő reflexiót várják a színháztól. Ez az elfogadható felvetés beteljesül, de túlságosan erőltetetten.
A színpadi helyet egyszerű: a pszichiáter végzettségű Andrea (Fullajtár Andrea) és onkológus férje, Szike (Bezerédi Zoltán) vacsorára várják barátaikat, az úszóedző Bélát (Mészáros Béla) és az ügyvédként dolgozó Katát (Péter Kata m.v.). Készülődés közben feltűnik Szike ikertestvére, az Európa-bajnok úszó, Ági (Szirtes Ági), aki az apja által megölt, a kertben elásott német katonákról kezd beszélni, és emiatt mindenki bolondnak nézi. Bár súlyos témáról van szó, szimpla családi veszekedésnek indul a másfél órán át tartó perpatvar. Egyre mélyebbre merülnek a karakterek a múltban, mire megérkeznek a vendégek, már mindenki kellőképp feldúlt a fejéhez vágott korábbi bűnei miatt. Andrea azt hiszi, Kata a sok sikertelen próbálkozás után gyereket vár végre, ezért két felöltöztetett játékbabával állít be, ami a másik nőnél teljesen kiveri a biztosítékot, úgy érzi, barátnője az orra alá akarja dörgölni meddőségét. Ekkor törnek igazán felszínre az indulatok, a mintaházaspároknak tűnő, kimagaslóan fontos munkát végző, a budai elitbe tartozó emberek mocskos és sötét titkai derülnek ki.
Ágit például – akit mindenki legendás sportolónak tart, és akinek győztes versenyeiről szóló riporteri kommentárokat idézik a többiek – minden fontos bajnokság előtt teherbe ejtette valaki, a verseny után pedig abortuszt hajtottak rajta végre, ezáltal folyamodva a természetes dopping eszközeihez. Szike hagyta, hogy – azóta a család elől külföldre menekülő ikerfiait – gyerekkorukban abuzálja úszóedzőjük, Béla apja. És Béla esete talán a legsúlyosabb, aki elvált előző feleségétől, aki nem tudott neki gyermeket szülni, majd válóperes ügyvédjét, Katát vette el, akit rendszeresen ver, ráadásul ezt a többiek természetesnek veszik. És ha mindez nem lenne elég, arra kéri Szikét, lopja el azt a tíz petesejtet, a tíz eszkimót, amelyet végül a rengeteg hormonkezelés után már nem tudtak beültetni felesége méhébe, és illegális műtét során ültessen be egy ukrán béranyába. Váratlanul megérkezik Bence, vagy ahogyan a háta mögött emlegetik, a Kis Lévai (Tasnádi Bence) és barátnője, Anna (Pálmai Anna). A fiatal férfival mindenki csak érdekből akar jóban lenni, mert befolyásos kapcsolatai vannak, ahogy ő is azért közeledik az orvos házaspárhoz, mert barátnőjének műtétre van szüksége. Mindenki kihasználni akarja a másikat, de közben csak aláássák egymás tekintélyét és elvesztik saját méltóságukat.
A darabban nincsen egyetlen karakter sem, akivel azonosulni lehetne, talán a bűneit bánó, megtört anya, Andrea figurája a legelfogadhatóbb, vagy Bence, de ő csak valószínűleg azért, mert keveset látunk belőle, de az már most feltűnik, rövid színészi életpályája ellenére is milyen nagyképű. Még Katát sem tudjuk sajnálni, aki „kis rohadék”-nak nevezi meg nem fogant gyermekét, és a veszekedés kellős közepén felveszi csörgő telefonját, és trécselni kezd a jógaoktatójával, ezáltal a teljesen természetellenes és életszerűtlen reakcióval teszi magát nevetségessé. A színészi játék egyébként – néhány túlontúl hangsúlyozott mondaton kívül – briliáns, mindegyik karaktert tudjuk utálni, ellenszenvet érzünk irántuk nézőként. Tasnádi és Pálmai rendkívül idegesítő figurákat formálnak meg remekül. Utólag derül ki, milyen szép az a megoldás, ami elsőre elcsépeltnek tűnik, ugyanis Pálmai egy fekete maszkban lép a színpadra, ami kapcsán azt hihetjük, hogy a motívum a covidot is bele akarja erőltetni ebbe a nehéz témákkal egyébként is telített előadásba, ám később kiderül, a lány csak a fertőzésektől fél, ugyanis mellrákkal küzd, ezért van szüksége Szike segítségére, akihez szinte lehetetlen bejutni, így a Kis Lévaival való ismeretségére támaszkodik.
Tasnádi játéka azért is izgalmas, mert az Örkény Színházban nyújtott vendégszereplése alkalmával, Liliomként is hasonló macsót játszik, ám ott a színész magas hangja, kissé feminin alkata nem passzol annyira a karakterhez, mint itt, a magát a valóságosnál jóval fontosabbnak tartó, méltatlanul híres pályakezdő esetében. Tipikus suttyó karakter, akit mértani pontossággal hoz, ahogyan Pálmai is – akinek egyébként a sokkal drámaibb szerepek ugyanilyen jól állnak – ki tud kergetni minket a világból.
Funkciótlannak tartom a színészek valódi nevének használatát. Nincs semmilyen kapcsolat a személyes életük és a darabban alakított figura élete között, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a közéleti eseményekben, a hatalmasok játszmáiban mindannyian érintettek vagyunk. Ám ennek mindenképp súlya van, hiszen sokkal kevésbé válik el a civil ember, a színész és az alakított személyiség, így jóval nagyobb jelentőséget vár el ezen módszer alkalmazása közben a befogadó.
Ezen kívül két jelenet van, ami hangsúlytalan: az egyik az a néhány másodperc, amíg csontvázak érkeznek a lakásba a lifttel, aztán egyből el is tűnnek. Ezt értelmezhetjük szembesítésként is, de a szereplők nem vívódnak különösebben, sőt, a látottakról szó sem esik köztük, a német katonák holtteste tulajdonképpen mindenkinek csak a legkisebb problémája. A másik jelenet (Szike összetűzése a német futárral) epizódértékű. Nyilvánvaló a nyelv, a származás egyezése a kertben elásott halottakéval, de az átlag életben megtörténő házastársi civódás – a nő ruhákat rendel, a férfi az anyagiak miatt sopánkodik – elvonja erről a figyelmet. A babaruhákat feleslegesen rendelte Andrea, a futár (Gloviczky Bernát e.h.) csak apró színfoltként, egy nevetés erejéig tűnt fel.
Nincsen feloldás, mert Béla, Ági, Bence és Anna tettei megmagyarázhatók, látható mögöttük az indok, ismeretes a cél, ami vezérli őket. Kata leginkább áldozat, bár úgy tűnik, kényelmes számára ez a helyzet. Ám azt, hogy Andreát és Szikét mi motiválja, nem tudjuk meg. Miért engedték, hogy zaklassák fiaikat, ha pontosan tudták, mit élnek át? Miért tartják fenn a kapcsolatot azóta is a szexuális erőszakot elkövető edző fiával? Miért nézik tétlenül, ahogyan az veri a feleségét? Miért vannak a halott német katonák csontjai még mindig a kertben? Ha ennyire gyűlölik egymást, miért nem válnak el? Mindez rejtély marad, igaz, sejthető a státusz, a jó hír megőrzésének fontossága. De arra sem derül fény, hogy mi lesz a tíz eszkimóval.
És van még egy karakter, aki szintén hatalmas talány: a komornyik, Dávid (Vizi Dávid), hiszen szinte az egész darabban csak hallgat. Hallgat és figyel. Eleinte szerencsétlennek, jelentéktelennek, aztán sunyinak és kiszámíthatatlannak tűnik. Aztán mikor a Kis Lévai ráismer, és elmondja, hogy gyerekkorában a szülőfalujukban mennyit hallott a nála néhány évvel idősebb fiú legendásan kegyetlen gaztetteiről – élő állatokat nyúzott például –, akkor kiderül, hogy ő is ugyanolyan tisztára moshatatlan múlttal rendelkezik, mint a többiek. Hogy vétkesek közt nemcsak cinkos, de ugyanúgy bűnös is a néma.
Színlap
Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó
Előadás helye, ideje: Katona József Színház, 2023. 04. 12.
Dramaturg: Török Tamara
Díszlet: Tihanyi Ildi
Jelmez: Kálmán Eszter
Zene: Jónás Vera
Fény: Pető Gergő
Súgó: Boncza Anita
Ügyelő: Héricz Anna
Asszisztens: Fejes Vera
Rendező: Máté Gábor
