Tendenciát látok az irodalomra a közegre történő reflexió terén: egyre több olyan szöveg születik, amely beleilleszthető az írásról való írás tematikájába. Fontos művekről van szó, hiszen a metapoétikus gesztusok nemcsak segítenek a költői (ön)értelmezésben, de egyben különleges szegmentumát is képezik a korpusznak.
Háy Jánostól eddig sem állt távol az irodalom értékezői megközelítése. 2019-ben jelent meg Kik vagytok ti? című kötete, amelyben Bornemisza Pétertől Petri Györgyig veszi végig az irodalomtankönyvek, a szerző és az általános kánonképző tényezők által fontosnak tartott írókat, költőket – afféle szubjektív irodalomtörténetként. A cím jól láthatóan utal Karinthy Így írtok tijére, ám itt paródiák helyett értelmezésekről vagy inkább összefoglaló gondolatokról van szó, igaz, a humort és a gúnyt sem mellőzve.
A 2022-ben megjelent Szavalóverseny – Kisegítőkönyv íróknak és olvasóknak egy kicsit más közönséget céloz meg. Míg a korábban említett gyűjtemény inkább az „átlagolvasónak” szól, aki érettségizett ezekből a szerzőkből, így kevésbé mély, gimnáziumi ismereteinek halvány emléke alapján képes tájékozódni, addig a tavaly megjelent könyv elsősorban azokhoz kíván szólni, akik kicsit jártasabbak a jelenlegi irodalmi életben. Igaz, kortárs szerzők egyáltalán nem kerültek be – József Attila az időben hozzánk legközelebb eső –, mégis a nem mindenki által ismert rétegeknek az átlátásán keresztül vehető észre az irónia és az igazi humor.
Kétes érzelmeim voltak olvasás közben, mivel olykor nem tudtam eldönteni, hogy teljesen hülyének néz vagy csak erőltetetten vicces akar lenni a szerző. Hiszen egyrészt olyan dolgokat igyekszik megmagyarázni vagy bizonyítani, amik egyértelműek, másrészt pedig a poénosnak s frappánsnak szánt mondatok halmozásával billen át az irónia annyira túlzott használatába, hogy az már nem is tűnik ironikusnak. Ez eddig sem állt messze a szerzőtől, ám jelen esetében a hibák számát gyarapítja.
Háy stílusa jól felismerhető, a leírtakat szinte hallani lehet a hangján. És ez a hagnem tükrözi a világhoz való hozzáállását is: látszik, ezzel a könyvvel nemcsak az volt a célja, hogy megmondja a nagy igazságot, de röhögés tárgyává is kívánja tenni az egész írói szférát, és idiótává a költőt. A könyv határozottan közelebb akarja hozni a műveket létrehozó, csodált és tisztelt személyiségeket az olvasókhoz, méghozzá azáltal, hogy lerombolja a felépített kultuszokat, ledönti a szobrokat.
Van, amikor ennek hangos nevetés az eredménye: „A korszerű líra ott kezdődik, hogy eleve nincs is kedvem megírni, mert vagy depressziós vagyok, vagy másnapos, vagy egyszerűen nem hiszek a világ megfogalmazhatóságában, és akkor minek, mármint minek tevékenységgel tetézni a kudarcot.” „Harmadik sor, ez egy elég hosszú töredék, ha a költő fölé írta volna, hogy háromsoros, akkor egy új verssel gazdagodott volna az életmű, mondjuk, egy fő vagy legalábbis jelentős művel, de nem írta.”
És van, amikor unalmassá válnak az idézettekhez hasonló megnyilvánulások, már csak azért is, mert állandóan ugyanarra a sztereotípiára építenek; a költő vagy részeg, vagy macskajajtól szenved. Persze, ismerünk költői életutakat, amelyekben nagy szerepe volt az alkoholnak, de érdemes szem előtt tartani azt is, mekkora népszerűsége van a kortárs irodalmi közegben – a művek és interjúk alapján – a mentális tisztaságnak. Az pedig néha már idegesítő (még akkor is, ha érződik, hogy Háy a poén kedvéért közelít feléjük így), hogy a szövegek szinte mindegyike azt tükrözi, a költők tulajdonképpen teljesen életképtelen, szerencsétlen, szenvelgő figurák, akik szinte méltatlanul lettek magasra emelve.
Nem lehet véletlen a Petőfivel való állandó példálózás. A bicentenárium előtt fél évvel megjelent könyv ráerősít arra a – szintén – sztereotípiára, hogy ha az átlag magyar embertől azt kérik, nevezzen meg egy költőt, egyből az idén kétszázadik születésnapja alkalmából újra felkapott szerző neve kerül elő. És ez, valljuk be, unalmas már, főleg, hogy a könyv egy idő után elfárad, ismétel, kiüresedik.
Egyetlen rész van, ahol jól jön ki ilyen esetben a lépés, a Népi líra című fejezetben: ez azt foglalja össze, hogyan születik meg egy olyan vers, amelyben a költő hazamegy a szülőfalujába. Azonnal eszünkbe jut a Füstbe ment terv, igaz, itt a tudatos kifordítás által az anyafigura helyett az apa kap főszerepet. Annak ellenére, hogy néhol kissé gunyoros, szívszorító pillanatokat idéz fel, önkéntelenül a hazatérő költő helyébe képzeli magát az ember. A fejezet nagyban épít az „aha-élményre”.
Az irónia – amikor jól van használva – erős fegyver; szellemes fricskát olvashatunk például a szakácskönyv-kultuszról vagy az irodalomértelmezői nyelv lózungjairól. Nyelvileg nagyon szépek azok a részek, amelyek burkoltan beszélnek a költői szabadságról, az írói fantázia határtalanságáról: „Nem, neki versből kell megélnie, és pont ez teszi lehetővé az őszi fürdőzést.” Elég erős rendszerkritikát is kapunk, szó esik állami ösztöndíjakról, arról, hogy egyes befutott szerzők egy idő után már nem törődnek a minőséggel, csak sorra jelentetik meg a könyveket, mégis, vagy éppen ennek hatására egyre eladhatóbbak lesznek.
Egyes fejezeteket nagyon feldob a nyelv áradása, az, hogy szinte asszociációszerűen születik a szöveg. A Gyerekvers című rész a végére egy avantgárd szabadverssé válik, belső rímekkel. Itt érdemes kitérni a műfajiság kérdésére, ahogy a fülszöveg is felteszi a kérdést, versről vagy prózáról beszélünk-e. Ami már csak azért is érdekes, mert a prózai szövegeket – amiket leginkább az önsegítő könyvek stílusához lehet hasonlítani – Háy írta, ezek mellé rakott néhány saját verset, és olyan költeményeket is – külön oldalra tördelve, névvel, címmel feltűntetve –, mint például Reviczky Gyulától A tavasz első napsugára, Balassi Bálinttól a Harmadik, vagy Vörösmarty Mihálytól a Petike.
Az, hogy kevésbé ismert szövegeket illeszt a kötetbe az egyébként sokat emlegetett szerzőktől, mindenképp plusz pont, hiszen újabb alkotásokat ismertet meg az olvasóval, ezáltal rávilágít a felsorolt költők életművének egy eddig rejtett szegmensére. Az már más kérdés, hogy sokszor nem igazán passzol a példaként választott vers a tematikus fejezethez.
A Gondolati lírát taglaló részbe Háy beleírja önmagát – „az Egyesült Államok kontra Háy János kérdés” –, amiről olvasóként azonnal eszünkbe jut Kosztolányi Édes Annájának záró jelenete, amelyben Druma Szilárd és barátja megpillantják a háza verandájára kilépő szerzőt, vagy a magyar avantgárd leghíresebb, A ló meghal a madarak kirepülnek című versének utolsó két sora: „én KASSÁK LAJOS VAGYOK / s fejünk fölött elröpül a nikkelszamovár.” És bizonyosságot nyer az is: maga Háy János beszél, ám nem a saját, írói szerepéből, inkább úgy, ahogyan ő elképzeli az olvasók, de főként az értelmezők gondolatait.
A könyv szórakoztatni akar, amit nagyrészt sikerül is teljesítenie. A korábban említett alcím annyiban releváns, hogy ad a befogadó kezébe egy olyan kulcsot, ami felnyit néhány plusz réteget, vagyis az ember általa olyan dolgokat is figyelembe vesz, összekapcsol, amik korábban talán eszébe sem jutottak olvasás közben. Leülhet és elgondolkodhat, az általa már ismert szövegeken hol vehetők észre a Szavalóversenyben leírt megoldások, műfaji ismertetőjegyek, jellemvonások, illetve az ezután kézbe vett könyvek esetében valószínűleg sokkal fókuszáltabb lesz ezek felkutatásaa.
Írói oldalról pedig annyi haszon mindenképp betudható a kötetnek, hogy hatására talán szigorúbbak lesznek önmagukkal szemben a szerzők, észreveszik saját magukon a Háy által élesen és határozottan feltárt attitűdöket.
A Szavalóverseny különben jó cím – igaz, kissé félrevezető –, iskolás emlékeink jutnak eszünkbe róla. Ahogyan Petőfiről meg az említett sztereotípiákról szintén. Nem is az iskola, de a gyerekkor könnyedsége idéződik vissza a szabadsággal és a játékkal, ami ezen a közel kétszáz oldalon végigvonul.
