Robbie Williams 25 éves szólókarrierjének sikeres zenei múltját új köntösbe bújtatva Budapestre is elhozta. Biztosan sokak úgy képzelték el ezt az estet, hogy az egész Aréna teli torokból fogja majd énekelni, hogy „I just wanna feel”. A koncert viszont nem egy egyszerű kiszolgálás volt slágerparádéval: egy sokoldalú, spontaneitástól sem mentes előadást láthattunk.
Williams előtt a hangulatért a Lufthaus felelt. Remegett az Aréna. Legutóbb a OneRepublic hagyott bennem hasonló élményt, szintén ugyanezen a helyen.
A show a Hey Wow Yeah Yeah című dallal veszi kezdetét, és a zenekar mintha dobogókon lenne elhelyezve, szétszórva, a dob oldalt, nem középen hátul (ahogy azt a legtöbb koncerten megszoktuk), a fúvósok, vokalisták fentebb, majd a dobogó csúcsán piros mezben megjelenik Robbie Williams.
„Friendly” – ez a szó állt elől, hátul pedig egy nyolcas. Miért nem egy huszonötös? Egy koncert befogadásához olykor előismeretek is kellenek, így aki nem tudta, hogy 2011 nyarán a Take That a londoni Wembley Stadionban 8 koncertet adott, melyen Williams is fellépett, az értetlenül állhatott a helyzet előtt.
Ez az az „újrakezdős” időszak volt, amikor rendeződtek az ellentétek Williams és Gary Barlow (a Take That frontembere) között és fennállt a lehetősége annak, hogy Williams újra csatlakozzon az együtteshez. Ebben rejlik némi összefüggés, talán ez a mágikus nyolcas jelentése pólójának hátán.
A közönség megőrült, amikor felcsendült a Let Me Entertain You – erős kezdés már a koncert elején „ellőni” az egyik legnagyobb slágered. A hangulat fokozódott, olyan érzés volt, mintha a közönség minden egyes tagja egyszerre vonódott volna be az élménybe. Az tagadhatatlan, hogy Williams hangi adottságai nagyban hozzájárulnak az előadás perfekcionizmusra való törekvéséhez, de azt nem gondoltam volna, hogy ehhez társul egy megmásíthatatlan tény: közel 50 évesen is így beveszi az egész terepet, a koncert alatt fizikailag bejátssza az egész pódiumot és messze lesöpri táncosait a színpadról.
Dramaturgiai szempontból viszont problematikusnak tűnt, hogy az énekes a show első felén többet beszélt, mint énekelt. Elképzelhető, hogy a hosszú átkötők (melyek alapvetően fontosak egy ilyen koncerten) nehezebbé teszik a befogadást, és tördelik a koncert folytonosságát. Ennek ellenére viszont tiszteletre méltónak látszik, hogy nyíltan beszélt egykori drog- és alkoholproblémáiról, a depresszióval való küzdelméről.
Tegnapi koncertjén meghatottan ezt mondta:
Ez számomra egy terápia, számotokra pedig szórakozás.”
Kiemelkedett egy-egy idilli pillanat, amikor és ahogyan felvezette a soron következő dalokat. Az énekes mindezen gondolata megerősítette a dalok akkori jelentőségét és napjainkbani értékét. A legtöbb szöveg azonban magáért beszélt: „You think that I’m strong, You’re wrong” (Azt gondolod, erős vagyok, tévedsz).
Feltörtek a Take That-es emlékek, 1999-es videórészletek, és persze humorból sem volt hiány az este alatt. Bár rendszeresen ki-kiszólt közönségéhez, ezek inkább időhúzásnak tűntek, mint kedves történeteknek. Kivéve, amikor arról beszélt, hogy életének értelmét a családja jelenti. Sosem akart megházasodni, gyerekeket sem szeretett volna, azonban az idő során ez megváltozott, és mára már férj, négyszeres apuka és világhírű énekes. Kisebb monológját természetesen Love My Life c. száma követte, már egy ünnepibb koncertszettben.
Következett A DAL. Feel. Sehol egy felvezető sztori, azt hittem, a közönség hangjától fog megrepedni az Aréna, hangosabb fogadtatásra számítottam. Ellenben a Rock DJ-vel. Na ez volt az, amikor még az ülőhelyesek is felálltak és táncoltak. Tulajdonképpen senkinek nem is lett volna más választása, az Aréna közönsége teljesen átadta magát az élménynek.
Williams ismét lement a sorok közé, az elsőből kiválasztott egy lányt, akinek a She’s The One c. dalát fogja énekelni. Kiválasztotta Brigit, akinek teljesen véletlenül volt egy Take That tetkója, csak úgy, mint az est sztárjának. Ezekben az esetekben mindig felmerülnek a kétségek a pillanat hitelességével kapcsolatban, az ember énjének irreális része persze rögtön elhiszi, amit lát, érvényesnek gondolja. Míg a realisztikusabb sejti, hogy ez egy előre megtervezett szituáció volt, közelben a kamerával. Ez az est sokadik hasonló helyzete volt. Korábban az oldalpáholyosokhoz szólt, akiknek olyan helyre szólt a jegyük, hogy valószínűleg semmit nem látnak belőle, fogta és odahívta őket a biztonságiakkal az első sorba. Túl sok a véletlen egy estén belül… Aztán döntse el mindenki maga, én szándékosan nem néztem utána, hogyan volt a korábbi koncerthelyszínein, maradjak meg az édes tudatlanság varázsában.
Hidegrázós pár perc volt, amikor közel tizenkétezer ember világított a telefonja vakujával a magasban. A közönség itt már kieresztette a hangját, érezhető volt, hogy ez az utolsó szám, és ki akarta, hogy vége legyen. Megható, mikor Robbie Williams az Angels alatt magyar zászlóval a hátán énekel…
Volt már rá példa, hogy a zenekar hamarabb vonul le a színpadról, mint a frontember maga? Mindenesetre nem szokványos befejezés volt, elköszönt a rajongóktól, majd ismét énekeltette a közönségét és besétált a színfalak mögé – és hirtelen végetért ez az érvényes, olykor szentimentális utazás Robbie Williams valóságában.