A szemtelenül fiatal Damien Chazelle (Whiplash, Kaliforniai álom) legújabb filmje, a Babylon január 19-én debütált a hazai mozikban.
Szerző: Solymos Kristóf
A rendező egy igencsak hálás témát választott, hiszen a kritikusok általában imádják a filmgyártás történetéhez kapcsolódó alkotásokat (például 2011-ben a Hugo és a A némafilmes című mozik összesen tíz Oscar-díjat zsebeltek be, ugyanezen hálás topikhoz nyúlva). Persze még ezek után is bőven maradt kiaknázatlan történet, így Chazelle megalkotta a néma- és hangosfilm közötti tranzíció korában játszódó Babylont. A várt siker azonban elmaradt; a film „csak” látvány, jelmez és eredeti filmzene kategóriában jutott el Oscar-jelölésig. Pedig első ránézésre minden adott: hajbókolás a filmművészet nagysága előtt, neves színészek, társadalomkritika, több mint három órás játékidő, valamint rengeteg belsős, szakmai poén.
A történet egyszerre három szálon fut: a fiatal Manuel Torres (Diego Calva) kávéfőző gyakornokból válik stúdióvezetővé, míg Jack Conrad (Brad Pitt) neves némafilmszínész karrierje az új éra beköszöntével megállíthatatlanul hanyatlani kezd. A nehézsorsú Nellie LaRoy (Margot Robbie) pedig megkapja élete lehetőségét filmszínésznőként. Ez a három, merőben eltérő élettörténet pedig számos ponton összekapcsolódik. Láthatunk felemelkedést, hanyatlást, kiégést, bukást és főleg azt, ami mindent összefűz: töménytelen hedonizmust.
A Babylon anélkül, hogy bármi újat mondana, erőteljesen kritizálja a művészvilágot és az azt körülvevő opportunista-kapitalista rémálmot. A békeidők Amerikájában óriásira növekvő kisgömböcöt, a filmipart, amelyről ekkoriban a legtöbben úgy gondolták, hogy soha, semmi nem állíthatja meg. Ebben a világban pedig a késő Róma kettőssége elevenedik meg. Gyönyörű lángok közt veszik oda megannyi ember, aki az egész életét szakmájának rendelte alá. Chazelle pedig ezeket a lángokat gyönyörűen tálalja. A látvány – legyen szó a fényképezésről, a jelmezről vagy a díszletről – minden téren grandiózus.
Mindemellett a Justin Hurwitz által jegyzett filmzene több ponton képes szerves részévé válni az eseményeknek; rég hallhattunk ennyire tudatos és mesteri zenét. A Babylont ez az audiovizuális komplexitás viszi el a hátán, amit csak tovább fokoznak a mesteri dialógusok és a szinte kifogástalan vágás. A film korkép, thriller, dráma és groteszk vígjáték egyszerre, amiben minden és mindenki mítoszát a földbe döngölik.
Szinte a jó ízlés határáig süllyesztik a nagy művészek és a filmkészítés ethoszát, de mindezt úgy, hogy arra azért kínosan ügyelnek, hogy az akadémiából senki se ismerhessen magára. A mellékszereplőkről is érdemes szót ejteni, ugyanis James McKay szerepében Tobey Maguire felejthetetlen alakítást nyújt. A félőrült, pszichopata karakter így egymaga ad új lendületet a cselekménynek bő két óra után. Épp ezért Chazelle mozija elejétől a végéig szórakoztató tud maradni csípős humorával és teljesen elborult, öntörvényű történetmesélési stílusával.
De mindez maga alá is rendel minden mást. A kötelező szerelmi szál, a dráma nem tud kiemelkedni, mert abban minden ritmika és fordulat borzalmasan klisés. A film hamar megtanítja nekünk, hogy a három órás játékidőben minden szándékában áll, csak rohanni nem. A töltelékjelenetek pedig – amik eredetileg az atmoszféra és a korrajz árnyalására szolgáltak – ezerszer kreatívabbak és újítóbbak, mint minden más, ami a fentiekkel ellentétben kínosan meg akar felelni a klasszikus dramaturgiai szabályoknak.
A Babylon tehát rendkívül szórakoztató film, néhány felesleges, de nem túl fájó klisékörrel kiegészülve. Azoknak, akiknek bármilyen közük van a filmgyártáshoz, a tömény önirónia garantáltan meghozza a várt hatást, akik pedig csak arra kíváncsiak, hogy mi folyik a kulisszák mögött, még meglepőbb, elsőre talán teljesen szürreálisnak tűnő válasz fog érkezni, ami igazából nincs is annyira messze a valóságtól.
