Recenzió a Két távoli idegen (Two Distant Strangers) című filmről, amely 2021-ben Oscar-díjat nyert legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriájában.
Összetett társadalmi kérdéseket játékfilmes formában tematizálni azért is nehéz feladat, mert a történet automatikusan két szinten működik: egyfelől hús-vér emberek között zajló, egyedi és megismételhetetlen konfliktusról mesél, másrészt önmagán túlmutató allegóriává válik – a kicsiben a nagyot, a tendenciózust sejteti. Hogyan legyen érvényes, ha természeténél fogva nem reprezentatív? Hogyan állítson, de ne általánosítson? Hol ér össze a mikro- és makroszint igazsága? Úgy gondolom, a rasszizmus működését és egyéb bonyolult problémákat feszegető alkotóknak ilyen jellegű kérdéseket kell feltenniük maguknak. És ennek hiánya érződik ki fájdalmasan a Két távoli idegenből.
Travon Free forgatókönyvíró-társrendező ugyanis nem ütköztet valódi, egymásnak feszülő akaratokat, csupán annyit skandál 32 percen keresztül: Black Lives Matter. A történet szerint a jópofa, fekete főszereplő fiú felébred jópofa, fekete alkalmi barátnője lakásán, és hazafelé indul megetetni szeretett kutyáját. Azaz csak indulna, ha egy pszichopata, fehér rendőr nem gyilkolná meg ok nélkül – a George Floyddal szemben alkalmazott bánásmódot imitálva – egy néző- és Hollywood-barát, pár másodperces jelenetben.
Főszereplőnk ezután időhurokba kerül: újra és újra a lány lakásán ébred. Hiába javítja ki az első alkalom „hibáit” – nem koccan össze a válla az utcán elhaladó arrogáns, fehér férfival; nem ejt ki a zsebéből pénzköteget; nem húz elő cigarettát, amit a rendőr valamiért drognak gondol –, a hazajutási kísérlet vége mindig rendőri brutalitás és halál. Ha el sem hagyja a lakást, a hatóság akkor is rátöri az ajtót, és kivégzi.
A 99. alkalom után arra jut: az egyetlen kiút a hurokból, ha bebizonyítja a rendőrnek, hogy egy ideje pusztán folyamatosan a közös jelenetük ismétlődik. (Elmondja, melyik járókelő mit fog csinálni a következő másodpercben.) A megoldás tehát a beszélgetés – lebegteti meg a film. Miközben a járőrkocsival a főszereplő lakása felé tartanak, a legfárasztóbb lélektani közhelyek kerülnek elő: a rendőrt gyerekkorában vegzálták társai, most ő vegzálhat másokat; milyen furcsa, hosszú évek alatt egy feketével sem beszélgetett, és így tovább.
A történet azonban tartogat még egy végső csavart, amelyet kénytelen vagyok ismertetni, mert ebben rejlik a film valódi esszenciája. Pszichologizálás ide-vagy oda, valójában az „ellenség” megismerése sem megoldás, a búcsú pillanatában ugyanis a hatóság embere ismét megmutatja valódi énjét: eszelős tekintettel megtapsolja a „produkciót”, és századszor is lelövi hősünket. Hogy miért? Nem tudjuk, hiszen a karakterek a bőrszínükön túl fejenként egy darab tulajdonsággal rendelkeznek. Vélhetően ilyen a természete, mint a tanmesebéli skorpiónak.
Nehéz megítélni, hogy az egydimenziós karakterábrázolás a tehetség hiányából fakad, vagy tudatos döntés, amely arra igyekszik rávilágítani: az intézményes rasszizmus világában teljesen mindegy, milyen ember vagy, úgysem ez alapján ítéltetsz meg. Így vagy úgy, a Két távoli idegen eleve nem több, mint illusztráció, egy jelszó mozgóképes megfelelője. Ha az Oscar-díj zsűrije a politikai aktivizmust önmagában értéknek gondolja, lelkük rajta. Ugyanakkor amikor az alkotók az ügyet hiteltelen történettel igyekeznek hitelesíteni, az a veszély fenyeget, hogy az egyszeri néző a záró képsor láttán – lassan terjedő, Afrika alakú vértócsa – önkéntelen nevethetnéket fojt el. Én a magam részéről a legkevésbé sem szerettem volna ezt érezni.
