Martin McDonagh (In Bruges, Három óriásplakát Ebbing határában) színházi berkekben fejlesztette mesteri szintre karakterekkel és dialógusokkal való bánásmódját, majd mindezt remekül vitte át a filmvászonra. A sziget szellemeivel egyre inkább megszilárdulni látszik a tény: bérelt helye van a legjobb filmes alkotók (forgatókönyvírók és rendezők) között. Elvégre ki más engedhetné meg magának, hogy szó szerint a mennyből rángasson le minket egy látszólag kisstílű viszály kedvéért?
A film nyitóképe ugyanis nyugodtan értelmezhető így; a néző mennyei muzsika kíséretében, a felhők közül száll alá a Smaragdsziget egy kisebb, kitalált testvérére. Pár röpke másodperc elég ahhoz, hogy a zene, valamint a Ben Davis (Három óriásplakát Ebbing határában, A galaxis őrzői) komponálta képek – amik a film egésze során kitüntetett figyelmet érdemelnek – együttese magával ragadja a nézőt. Ám mielőtt túlságosan elvesznénk a mezők zöldjében és a tenger-ég duó nagy kékségében, már szembe is találjuk magunkat Pádraic Súilleabháinnal (Colin Farrell).
Elsősorban ennek az egyszerű ír fickónak leszünk társai az elkövetkező majd’ két órában, az ő szemszögéből pedig jó pár embert próbáló napot élünk át. Pádraic legjobb cimborája, Colm Doherty (Brendan Gleeson) ugyanis úgy dönt, nem tart tovább igényt előbbi társaságára, ez pedig nem pusztán próbára teszi Farrell karakterét, hanem egy szépen dagadó lavinát is elindít.
Ha már Farrell, akár azzal a ténnyel is jellemezhetnénk a teljesítményét, hogy eddig majdnem hetven díjra jelölték alakításáért. Ez azonban korántsem lenne elég kifejező. Egy annyira hús-vér karakter esetében, akit az ember hol megölelne, hol felpofozna – de leginkább talán hozzá sem érne – nem meglepő, hogy valósággal lelép a vászonról. Az igazi bravúr az, hogy miközben velünk együtt lélegzik, Pádraic karaktere képes minden szájbarágástól vagy giccstől mentesen megfogalmazni az emberi létre vonatkozó, sokakat foglalkoztató igazságokat. Mindehhez pedig tökéletes ellenpontként szolgál Colm figurája.
Elvégre ki akarná elvesztegetni életét hétköznapi ostobaságokkal, a rajtuk való piszmogással, amikor valami maradandót is alkothat? Ám tényleg megéri feláldozni a kapcsolatainkat az utókor emlékezetéért cserébe? És ha valaki úgy dönt, hogy igen, van-e jogunk akár szeretetből, akár kicsinyes érdekből hatást gyakorolni rá? Ezekhez hasonló kérdések egész sora merül fel, miközben Carter Burwell (Három óriásplakát Ebbing határában, Fargo) gyönyörű muzsikájára – ami kapcsán McDonagh egy aranyszabályt adott a zeneszerzőnek, semmi hagyományos ír zene – fel-alá grasszálunk Inisherinen.
Persze nemcsak a tájba könnyű belefeledkezni, mind Farrell, mind Gleeson esetében könnyű elfeledkezni magáról a színész személyéről is. Az a szint pedig, ahol az ember annyira beleveszik a játékba, hogy időközben még a teljesítmény kiválóságára sem gondol, őszinte kalapemelést érdemel. Ez persze nem csak előbbi kettőnek jár, Kerry Condon (Három óriásplakát Ebbing határában, Better Call Saul) és Barry Keoghan (Egy szent szarvas meggyilkolása, Dunkirk) mozdulatai ugyancsak aranyat érnek.
Előbbi Siobhánt, Pádraic nővérét alakítja, utóbbi pedig Dominic Kearneyt, a helyi rendőr fiát, a sziget kvázi bolondját. Condon igazi bravúrt hajt végre a huszonhárom perc alatt, amit McDonaghtől kap: egy összetett, környezetét jelentősen, de reálisan meghaladó karaktert testesít meg. Mondhatni, csak irigykedni lehet rá, kár, hogy főszereplőinknek ez meg sem fordul a fejében.
A történet szerint, miközben Inisherinen épp megszakad egy barátság, az Ír-szigeten polgárháború zajlik. Nos, azt kell mondjam, Pádraic és Colm története legalább annyira érdekes, mint egy politikai gyűlésen vagy egy harcmezőn dúló csata. Nem pusztán a káprázatos díszlet, a remek szereplők vagy a tragikum és a komikum – mit komikum, imádnivaló éjsötét humor – kiváló ötvözése miatt. Sokkal inkább azért, mert elképesztő éleslátással foglalkozik egy olyan problémakörrel, ami bármelyikünk életében felbukkanhat, mindezt pedig azzal a fajta könnyedséggel teszi, ahogy az ember a tengert nézve whiskyt kortyolgat.
