Vitathatatlan, hogy 1994-es megjelenésével Milčo Mančevski háborús filmdrámája, az Eső előtt fontos helyet vívott ki a macedón film számára – az aktuális év mozgóképtermését tekintve mindenképp. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az alkotás elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, egy évvel később pedig jelölték a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra. De a kritikai elismerésnél jelentősebb a korának egy fontos nemzetközi konfliktusára reflektáló téma, illetve a rendkívüli könnyedség, mellyel a rendező ezt a vadul aktuális kérdésfeltevést az örök érvényű emberi igazságok szintjére emeli.
A majdnem kétórás mozi három fejezetben mutatja be a macedónok és az albánok közötti ellentétet, annak minden kegyetlenségével és értelmetlenségével együtt. A részek – melyek külön címet kaptak: Szavak, Arcok és Képek – egymástól függetlenül, önállóan is megállják a helyüket. Mind koherens, következetesen végigvezetett fabulával rendelkeznek, ám fokozatosan kiderül, hogy szerves egységbe tömörülnek. A történet(ek) mögött húzódó kapcsolatháló megkapó eleganciával rajzolódik ki a befogadó előtt, holott az éppen középpontban álló szereplő és a helyszínek változása egyúttal olyan széttartást eredményez, melyet csak a legfinomabb hangolású alkotók tudnak (az erőltetettség csapdáját kikerülve) egységes mederbe terelni.
Az első egység, a Szavak egy macedón szerzetes és egy fiatal albán lány sorsfordító találkozására fűzi fel a vallási-etnikai konfliktus bemutatását. A szintén éppen csak a felnőttkor küszöbén álló Kiril atya (Grégoire Colin) egy éjszaka cellájában találja az ott bujkáló Zamirát (Labina Mitevska), akit gyilkossággal vádolnak. A férfi feljebbvalóinak is hazudva bújtatja a lányt, akit egy véletlen folytán végül mégis felfedeznek a szerzetesek. A fiatalok szökni kényszerülnek – a menekülés azonban kudarcba fullad, ugyanis a vérbosszúra éhes banda, amelynek egy tagját állítólag megölte a lány, rájuk lel. A fejezet Zamira értelmetlen, felesleges és szinte irracionálisan hirtelen meggyilkolásával zárul. A Szavak cím elsősorban Kiril némasági fogadalmára utal, amelyet akkor szeg meg első ízben, mikor reverendáját levetve elhagyja a kolostort; vagyis a cím tulajdonképpen azt a pillanatot jelöli, mikor a férfi Isten iránti hűségét implicit módon felcseréli a Zamira iránti felelősségvállalással. Ekkor válik a főszereplőre vonatkoztathatóvá a mondat, melyet a film első perceiben idősebb rendtársa intézett hozzá: „(…) ennyi szépség láttán szóra fakad az ember akaratlanul is.”
Látszólag teljesen független történet kezdődik a Londonban játszódó Arcokkal. E téves befogadói előfeltevést cáfolja meg, mikor Anne (Katrin Cartlidge) munkahelyén – egy újságnál – egy Kirilt és a halott Zamirát ábrázoló fényképet vizsgál. Ráadásul nem sokkal később előbbi telefonon keresi nagybátyját a szerkesztőségnél.
A film második egységének középpontjában Anne és a macedón származású fényképész, Alekszander (Rade Šerbedžija) viszonya áll. A férfi két Boszniában töltött hét után úgy dönt, végleg hazautazik szülőföldjére. Szeretné magával vinni szeretőjét, a nő azonban nem kíséri el. Az Arcok a Szavakhoz hasonlóan egy értelmetlen és hihetetlenül váratlan halálesettel végződik: miután Anne egy étteremben bevallja férjének, Nicknek (Jay Villiers), hogy várandós, de válni szeretne, egy percekkel korábban az egyik pincérrel konfliktusba keveredett, éppen ezért kidobott férfi lelövi a jelenlévőket – többek között Nicket is. Tragikusan beszédes a férj utolsó mondata, melyet a tömegmészárlás kezdete előtt feleségéhez intéz kapcsolatuk helyrehozásának reményében: „Az idő mindent rendbe hoz. Csak idő kell.” Sajnos pont az idő az, amiből nem marad több: a háború, a gyűlölet és a kegyetlenség ugyanis mindenhol ott van, és bármikor működésbe léphet, kifejtve mérgező hatását. A cím ezesetben is kifejező, hiszen a második fejezetben igen gyakoriak a szereplők arcáról készült közelképek.
A zárófejezet, a Képek visszatér a Szavak helyszínére, Macedóniába. Az utolsó mikrotörténet Alekszandert követi, amint felfedezi 16 éve hátrahagyott szülőfaluját és annak lakóit: családját, barátait, valamint egykori szerelmét. A férfi képtelen azonosulni az őslakos helyiek és a Macedón földön élő albánok vallási-etnikai konfliktusával, mely miatt senki nincs biztonságban. A félelem állandó, hiszen minden ellentétre egy fegyverdördülés válaszol. A férfi eleinte nem szeretne beleavatkozni az értelmetlen viszálykodásba, és igyekszik passzív szemlélőként jelen lenni. Ám igazságérzete végül felülkerekedik közönyén, mikor régi szerelme, Hana (Silvija Stojanovska) arra kéri, segítsen lányán, akit Alekszander rokonai egy feltételezett gyilkossági vád miatt üldöznek. A fényképész eleget tesz a kérésnek, és elhozza a lányt nagybátyjától, aki azonban hirtelen haragjában lelövi rokonát. Azonnal megbánja tettét; a haldokló számára ez viszont már érdektelen. Csak az vigasztalhatja, hogy a fiatal lány – aki nem más, mint Zamira – megmenekült. Az ő megjelenésével válik világossá, hogy a Képek kronológiailag ott zárul, ahol a Szavak (és a teljes film) kezdődött.
Az utolsó egység felől szemlélve a teljes alkotást, számos, korábban érthetetlen mozzanat hátterére derül fény. A Képek ismétlődő részleteivel immár nevet és „arcot” adhatunk az először a Szavakban felbukkanó nőnek, aki láthatóan kívülálló a macedón környezetben, és távolról szemlél egy temetést – immár tudjuk, hogy Anna gyászolja szeretőjét. Szintén az utolsó egységből derül ki egyértelműen, hogy a londoni nagybácsi, akiről Kiril Zamirának mesélt szökésük alatt, nem más, mint Alekszander.
Az időrendfelbontó elbeszélés logikája azonban nem tökéletes, tartalmaz néhány anakronizmust. Egyfelől azt kéne feltételeznünk, hogy a Szavakat közvetlenül követi az Arcok – ezt az Anne birtokába került fénykép támasztja alá, mely Zamira halálát örökíti meg. Ezután pedig egyenesen következne a Képek: Alekszander itt vállalkozik arra az utazásra, melyről a film középső fejezetében hozott döntést. A tény azonban, hogy Zamira még él az utolsó részben, és csak annak végén menekül a kolostorba, feloldhatatlan ellentmondást eredményez. A befogadó joggal gondolhatná, hogy „hiba csúszott a gépezetbe” – sokkal hihetőbb azonban a feltevés, miszerint a kronológia tudatos „elrontásáról” van szó, amely érzékletesen sugalmazza a lineáris időrend irrelevanciáját, hogy mindig voltak és mindig is lesznek olyan vallási-etnikai konfliktusok, amelyek egyikének lenyomatát őrzi az Eső előtt. Ezt támasztja alá a film tételmondatának tekinthető kijelentés, mely a mozi elején és végén egyaránt elhangzik, másodjára azonban önmaga parafrázisaként: „Az idő nem vár. Mert a kör nem gömbölyű.”
Mančevski alkotásának számtalanszor visszatérő, a címben is megjelenő motívuma az eső. A közvetlen zárlatot kivéve azonban a hiány által jelölő képről van szó, a szereplők ugyanis csupán a zivatar előszelét érzik. Két kivételt említhetünk, melyek szorosan összefüggnek egymással: először a Szavakban Kiril álomszerű látomását Zamira éjszakai megjelenéséről. A vízióban esik az eső; miután azonban a fiatal férfi rájön, hogy csupán álmodott, valóban megtörténik az, ami addig csak a képzelet szüleménye volt, és Zamira felbukkan – annyi különbséggel, hogy eső helyett a tiszta éjszakai égbolt tekint be az ablakon. Ugyanilyen kettős álomlátást tapasztal meg Alekszander a Képekben, mikor szobájában látja Hanát. A fantáziakép világában esik az eső, a valóságban azonban nem.
A szimbólum jelentése a víz ősidók óta köztudatban élő toposzában ragadható meg – ily módon szemantikai mezejébe tartozhatnak a víz egyéb filmbeli felbukkanásai is, mint az Arcok nyitó képsora a zuhanyzóban vagy az ugyanezen egységben az étteremben látható akvárium. Az eső, a víz a megtisztulást hordozza magában; a tény pedig, hogy a szereplők többnyire csak várnak rá, vagy álmukban látják azt, rendkívül érzékletesen utal a cselekményvilág kegyetlen, háborútól terhes légkörére. A mozi legvégén bekövetkező zápor nemcsak reményteli befejezést szolgáltat, de mint metareflexív mozzanat a befogadóban megszülető katarzisra is utal.
Képi világát tekintve ugyancsak felettébb színvonalas alkotásról van szó. A Manuel Teran nevéhez fűződő operatőri munka következetesen követi le a történetek tartalmát. A madártávlatú és közelebbi városfelvételek egyaránt atmoszférateremtők: hatásosan mutatják meg a civilizációtól elszigetelt, visszamaradott, háború sújtotta macedón vidéket. A második egység Londonjának modern nagyvárosi felvételei működésbe hozzák az ellentét alakzatát, mely tovább fokozza az első és az utolsó fejezet tájképeinek erejét. Szintén említésre méltó az Anastasia nevű formáció zenéje, melynek ősi hangzású dallamai balladai légkört teremtenek – ez a legmarkánsabban a Szavakban és a Képekben érvényesül a természetközeli helyszínek miatt.
Milčo Mančevski Eső előttje meghatóan, ugyanakkor őszintén mutatja be a vallási és etnikai konfliktusok, a háborúk hatását a kisemberekre. Az egyéni tragédiákat örök érvényű keretbe foglalja az anakronisztikus időrendfelbontó elbeszélésben testet öltő idő témája, mely változás közben is állandó, állandóságában is változó. „Az idő nem vár. Mert a kör nem gömbölyű.”
