Nádas Péter nyolcvanadik születésnapja alkalmából háromnapos rendezvénysorozatot rendezett a Budapest Brand, illetve a Jelenkor kiadó, aminek keretein belül szeptember 30. és október 2. között különböző művészeti programokkal telt meg a főváros. A Nádas Péter Budapestje című ünnepi esemény záróakkordja egy beszélgetés volt magával a szerzővel, akit Kustos Júlia és Vincze Bence kérdezett a margit-szigeti Kristály Színtér nagytermében. Nem ez az első alkalom, hogy Nádas ezzel a moderátor-párossal ült színpadra, ugyanis 2021-ben a Nyolc Ág Művésztáborban már láthatta őket együtt egy szűkebb közönség.
Mielőtt megkérte volna az írót, olvasson fel a Világló részletek című, 2017-ben megjelent könyvéből, Vincze Bence elmondta, hogy a Szimbolikus séta a fikció és a valóság terepein alcímet adták az estnek, hiszen Nádas Budapestjét nemcsak fizikálisan, de fejben is nehéz körüljárni. Emlékekből és a gondolati síkon megteremtett emlékművekből folyik össze ez a város, és a rövid részletekben épp úgy elfér, mint egy többoldalas szövegkomplexumban. A szerző felolvasása után Vincze azt kérdezte, tekintve, hogy lassan hat évtizede elköltözött a fővárosból, milyen érzés újra visszatérni. Nádas kifejtette, hogy mindig másmilyen, de az embernek a szülővárosa örökké a szülővárosa marad – ezen semmi sem változtat; a nyelvhasználata szintén megmarad, még akkor is, hogyha közben máshogyan beszél. Elmondta, hogy vidéken nem használ idegen szavakat, írásban és szóban egyaránt teljesen eltérnek a megnyilvánulási módjai Budapesten és a Zala megyei Gombosszegen, ahol azóta él.
Az író egy pillanatra felidézte Kisoroszit is: ez volt az első eltávolodási kísérlete, de itt sokkal kevesebb nyelvi változtatásra volt szüksége. Kitért a göcseji nyelvjárásra – melynek fogalmait, lecsúszott latin szavait ismeri – és arra, hogy Budapestet minden alkalommal máshogyan látja, de nyolcvan év távlatából kijelentheti, hogy noha olykor nem ismer rá, mégis minden ugyanaz. Szerinte ez egy mértéktelen város, ahogyan Berlin és New York, hiszen folyamatosan lebontják és újraépítik. Úgy véli, vannak visszatérő helyzetek is, a szegénység kérdése például József Attila kora óta nem volt olyan égető, mint most. Elmesélt egy anekdotát: egyszer elment a nagy vásárcsarnokba, ahol az egyik pénztárosnő úgy pakolta az árut, hogy először mindig a nehezebbekért nyúlt, csak a végén adta oda a vevőnek a gyümölcsöt, apró dolgokat, hogy ezek a táska tetejére kerüljenek. Az író hozzáfűzte: szerinte ez nem más mint a jóság és a figyelem.
Vincze felvetette, a Nádas-szövegekben állandóságot figyelhetünk meg – annak ellenére, hogy egy nagyvárosról beszélünk. Arra kérdezett rá, kijelenthető-e, hogy nem változott az a Budapest, amiről a művekben olvashatunk. Nádas elmondta, hogy a nagyvárosok valóban nehezen változnak, Budapest pedig már akkor annak számított, amikor még nem csatolták hozzá a környező településeket. Arról beszélt, hogy ez dinamikai kérdés, főleg mivel itt van a Kárpát-medence gyűjtőhelye: nálunk, középen érnek össze a szálak. Párhuzamot vont Göcsejjel, ahol nemcsak latinizmusokat, de szláv eredetű szavakat szintén használnak az emberek. Erre egy vicces példát is hozott, miszerint a nagyon gonosz, semmirekellő embert a „csömörület poruba állat” jelzővel illetik azon a tájon.
Ennek kapcsán Vinczében felmerült a kérdés, hogy az író számára Budapestet a nyelv és az emberek teszik-e azzá, ami, amire Nádas tagadással válaszolt, majd elmondta, szerinte egy városban az az érdekes, hogy felépít egy koncepciót, ami mindig lerombolja, tönkreteszi az előzőt – gondoljunk csak a szobrok eltávolítására, újak állítására vagy az utcák átnevezésére. De azt is kiemelte, a településnek van egy gazdag, polgári arca, ami nincs használatban, megmutatva, hiába próbálja újra meg újra előtérbe helyezni, mindig töredékes marad, maximum egy-egy utcára vagy térre lesz jellemző, hiszen hiányzik mögüle a nagypolgári élet. Történnek ugyan változások az évek, évtizedek alatt, de a szerkezet, az utcarendszerek, a hidak megmaradnak, akárcsak a Duna.
Kustos Júlia örömét fejezte ki, amiért az építészet került szóba, és megjegyezte, ő maga tíz éve él itt, tehát az a város, amit megismert, nagyon eltér a könyvekben leírttól. Azonban hozzátette, az ideköltözésétől napjainkig is rengeteg változást tapasztalt. Azt kérdezte Nádastól, foglalkoztatják-e a kisebb léptékű változások, mint például a Lánchíd újjáépítése körüli vita. Nádas egyből rávágta, hogy nem, majd azzal viccelt, hogy mindez Gombosszegről javarészt nem is látszik. Kijelentette, hogy ezeket nem találja különösebben fontosnak, úgy gondolja, felesleges az ilyesmin töprengeni. Azt is hozzátette, vannak olyan példaértékű városok, mint Stockholm, ami küllemében alig változott, mégis sokkal nagyobb modernizáción ment keresztül, mint ahogy nálunk valaha is lehetséges lett volna. A Király utca klasszicista házait hozta fel, amelyek külső erők okán mára teljesen máshogyan néznek ki.
Kustos egy részletet idézett az est elején felolvasottakból, amelynek kulcsszava az „ostrom”, a jelenet pedig az 1950-es, 1960-as években játszódik. Érdekes egybeesésnek találta, hogy Nádas ekkoriban hagyta el a várost, és kezdte el teljesen önállóan konzerválni és leképezni azt. Arra kérdezett rá, van-e a szerzőnek valami különleges módszere az emlékek előhívására. Nádas Freud és Jung nevét említette, illetve, hogy az ő technikáik alapján elvégzett magán egy műveletsort: asszociációs láncot hozott létre az említett részek megírása előtt. Hivatkozási pontjainak tartja Proustot és Bergsont, akik leírták, hogyan alkalmazzák az előhívási procedúrát. Szerinte ez az egyetlen jó módszer, ugyanis a szándékolt emlékezés felidéz ugyan dolgokat, de csak olyanokat, amelyek már meg vannak munkálva; ezeket eredeti állapotukban csak az asszociációs lánc által lehet feltárni. Hiszen mindennek, amit mondunk, mitológiai, mágikus, vallási alapja van, függetlenül attól, hogy hívők vagyunk-e vagy sem.
Kustos az irodalom egyik állandóan jelen lévő kérdésére terelte a témát, amely azt próbálja kutatni, mi értelme van konzerválni, lejegyzeni, hiszen mindent megírtak már. Erre Nádas egyből rávágta: nem ez az igazi kérdés a szövegek kapcsán, hanem mindig az, fel tud-e az író találni valami olyat, amiről korábban még nem esett szó, és ami még ráadásul érdekes is. Fontos, hogy mindenki eldöntse, számára a művészet találmányértékű kell-e, hogy legyen, vagy pedig variáció. Ő maga az utóbbi mellé áll, amiben helye van a személyiségnek, személyességnek, hiszen olyan variáció még nem fordult elő, amiben ez ne játszott volna szerepet; a kérdés csak az, ma tudunk-e olyan értékű változatot létrehozni, amilyet tegnap már megalkottak.
A moderátor ebből kiindulva rákérdezett, a szerzőnél írás közben inkább az történik-e meg, hogy az emlékeiben, önmagában felfedezi a várost, vagy ennek a fordítottja: miközben leképezi a várost, egyúttal leképezi önmagát is? A válaszból megtudhattuk, a kettőt több okból nem tudja elválasztani egymástól, amit azzal a példával támasztott alá, hogy 1968. augusztus 19-én elment Kisorosziba, másnap életbe lépett a Varsói Szerződés, ő pedig nem jött vissza többé Budapestre. Eltávolodott a rezsimtől, bérelt egy szobát, a település lakói pedig „a mosolygós fiatalember”-ként emlegették, hiszen a városban hozzászokott, hogy ezzel a mosollyal védje magát, főleg, ha összeütközik valakivel. Nehezen jött rá, hogy itt nincs erre szükség. Azt a konklúziót vonta le, minden attól függ, hogy honnan nézzük, hiszen ha Kisoroszi szemszögéből figyeljük, ő abban az időben valóban mosolygós fiatalember volt, ha Budapestéből, akkor senki, nulla.
Kustos a Világló részletek megjelenése után forgatott, Nagyon sajnálom című dokumentumfilm két kulcsmondatát idézte meg: „Bármi is történjék, budapesti maradok, azon belül is pesti. Tulajdonképpen vidéki vagyok, aki a városban már idegennek érzi magát.” Ennek a két kijelentésnek a horizontján maradva arra volt kíváncsi, mit jelent, mit jelenthet az otthon, melyik az a hely, tér, város, korszak, ami annak nevezhető Nádas szemében. A kérdezett elmondta, mióta az eszét tudja, dolgozik, ami valójában őrület, hülyeség, szemellenzős élet, és amikor a tizenegy évig írt Emlékiratok könyvét, majd a tizennyolc évig írt Párhuzamos történeteket befejezte, úgy érezte, mintha egy hosszú börtönbüntetésből szabadult volna. Ezután szembesült igazán azzal, hogy van egy másik világ: maga a realitás, ahol eltérőek a jelentések, a mozzanatok attól, amiben ő ez alatt az egybemosódó – szinte – harminc év alatt lélegzett.
Nádas elmondta, hogy individualistának tartja magát, de egoistának nem, mégis úgy érezte, kimarad a valóságból, amíg ezeknek a szövegmonstrumoknak a megalkotásába temetkezik. Azt tudja csak biztosan kijelenteni, hogy idővel a munka, az írás lett az otthona. Úgy érzi azonban, hogy még ezen belül is elkülönült, hiszen egészen az idén tavasszal megjelent regényéig, a Rémtörténetekig a nyelvnek csak egy bizonyos rétegét használta, a többit kizárta belőle, ami szintén az említett szemellenzős létezésre utal. Kustos rákérdezett, az elmondottak, a nyelvi váltás fényében kijelenthető-e, hogy a Rémtörténetek egy másfajta otthont hozott létre, mire Nádas azt felelte, nem alkotott meg semmit. Ez az otthon egyszerűen van és volt is mindig, csak korábbi munkái során nem lépett át a küszöbén. Ezután a dolgozószobáira tért ki, elmondta, hogy rengetegféle volt, mindegyiket másért és másért szerette, illetve az összeset lefényképezte.
Vincze Bence visszatért még egy pillanatra a szemellenző-hasonlathoz. Kifejtette: ezt arra használják, hogy védjék a lovakat az esetleges ijedtségtől, mire Nádas elmondta, hogy tulajdonképpen attól a realitástól, annak a valóságnak a szörnyűségeitől igyekezett védeni magát, amely csecsemő kora óta sújtja. Hozzáfűzte, feleségében annyira megmaradtak a háborús emlékek, hogy ha becsapódik egy ajtó, rögtön az a benyomása támad, hogy lőnek. Nádas szerint ezek a dolgok eltűntethetetlenek, feldolgozhatatlanok, hiszen gyakran a pszichológus maga is háborús sérült, vagy ha nincs is közvetlen tapasztalata, akkor is olyan emberek leszármazottja, akiknek van. Mégis el kell felejteni ezeket a tapasztalatokat, különben nem lehet élni. A dolgozószoba kapcsán felelevenített egy vicces emléket – barátja, Esterházy Péter szájából hangzott el a következő mondat, amin a közönség jót nevetett:
Petőfi utca 22.? Na, ezt az utcát rólad nem fogják elnevezni!”
Kustos Nádas egyik korábbi kijelentését idézte fel, ami arra vonatkozik, hogy a Világló részleteket egy önmagával folytatott beszélgetéssel kezdte, majd a moderátor arra kérdezett rá, mi az első emléke ezzel kapcsolatban. Nádas elmondta, főként a szarajevói szörnyűségek jutnak eszébe – az, amit saját szemével látott a városból, hiszen maga is járt ott. Kustos az őszinteség és fikció kérdését hozta be, azt, hogy az önmagunkkal folytatott beszélgetés mivé alakulhat, és ezt a Rémtörténetek egyik idézetével támasztotta alá. Hozzáfűzte, hogy ez nagyon elgondolkodtatta a pszichológiai értelmezések és az önmagunkkal való viszony kapcsán, illetve az a kérdés merült fel benne, hogy annak a munkának, ami tulajdonképpen a város megírása, mi a hozománya, mit tanult meg általa önmagáról a szerző.
Nádas kifejtette, két nagyon különböző dologról van szó a Párhuzamos történetek és a Világló részletek esetében, mivel utóbbiban a város történelme a benne élőkére is hat, a Párhuzamosokban azonban az egymást nem ismerő emberek történetszálai keverednek, idegen emberek hatnak egymás életére. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ennek a műnek a szereplői azt állítják, ők nem ők maguk, hanem minden mások. Nádas szerint olyan láncolatnak vagyunk az átmeneti vagy végső állomása, amely nem szükségszerű, bármikor megszakadhat; akinél ez bekövetkezik, az az illető nincsen ott, hiszen az, hogy ő van, azt jelenti, az őstörténettől kezdve van egy leszármazási ága, és ennek a mögötte levő láncolatnak szerepe van az életében.
Vincze szerint ennek a megfogalmazása nevezhető társadalmi felelősségvállalásnak, amivel Nádas abszolút egyetértett, és azzal egészítette ki, hogy az ő olvasatában ez elsősorban szakmai felelősségvállalás. Hozzátette, hogy a Párhuzamosok azzal is foglalkozik, hogy valaminek a variánsai vagyunk, és ezek a variánsok a különböző csoportokban hogyan helyezkednek el, ám itt is a végtelenből jövünk, és ugyanoda megyünk. Kifejtette, nem ért egyet a 19. század regényirodalmával, amelynek fő tétele, hogy a születés és a halál között teljes életpályát él le az ember. Ez a könyv történelmi regény, míg a Világló a rendszerek, rezsimek személyes megélését, a szerző életére gyakorolt hatásait dolgozza fel.
Vincze az ominózus kijelentésre terelte a szót, amit Nádas többször is nyilatkozott a Világló megjelenése után: hogy ebben a művében az összefoglalás egészét látja, korábbi írásai és élete hozományaként tekint rá. A tavaly nyári beszélgetés alkalmával a két moderátor megkérdezte, dolgozik-e valamin, amire Nádas akkor azt felelte, hogy ami ezután következik, az jutalomjáték, hiszen a régi jegyzeteit szeretné felhasználni. Ezután nagyon hamar megjelent a Rémtörténetek, így Vincze arra volt kíváncsi, most dolgozik-e valamin az író. A válasz szerint nem dolgozik jelenleg semmilyen fikción vagy önéletíráson, amire Vincze viccesen rávágta, hogy tavaly is ugyanez volt az első válasz. Nádas azzal replikázott, kétféle író van, aki beszél a munkájáról, végül nem írja meg; illetve aki nem mond el semmit, majd megszületik a mű – ő maga is ebbe a csoportba tartozik. Kustos Júlia szerint ez a válasz eléggé gyanús.
Végezetül még egy részletet felolvasott memoárjából a szerző, akit ezután Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere köszöntött születésnapja alkalmából. Az eseményt követően lehetőség nyílt dedikáltatni, például a Nagy Boglárka által válogatott, az évforduló apropóján kiadott novelláskötetet, a Berlini szürkét. Zárásként a közönség és a szervezők együtt tekintették meg a margit-szigeti zenélő szökőkút vízfüggönyére vetített videóinstallációt Gergye Krisztián összeállításában, amelyet Nádas fotográfiái inspiráltak.
