Lehet kicsi vagy nagy adag, apró dobozzal vagy gigantikus kiszerelésben, elutasíthatjuk vagy hajszolhatjuk – a kérdés mégis az: pontosan mi is a boldogság, ez a színtelen, szagtalan, dobozba zárt csodaszer? Davide Calí és Marco Somà A boldogságárus című könyve erre a kérdésre keresi a választ.
Az elsősorban a gyerekeknek és kamaszoknak író Davide Calí képregényeivel, valamint képeskönyveivel lopta be magát az olvasók szívébe. Az Azért nem írtam leckét, mert… és Azért késtem az iskolából, mert… történetei kifejezetten gyerekeknek szólnak, főhőseik elnagyolt kifogásokkal és füllentésekkel igyekeznek feloldani a kisiskolások félelmeit egy meghatározó életszakaszváltás előtt.
A medve és a kardja, valamint Az ellenség már mélyebbre ás, s ezzel el is válik korábban említett „társaitól”: tanításai ugyanis épp annyira szólnak a felolvasónak, mint az aprótalpú fültanúknak. A svájci származású olasz író meséiben olyan kardinális kérdések kapnak tintát, mint a környezetszennyezés és a felelősségvállalás fontossága, illetve az író arra is példát mutat, hogy milyen érzés, amikor a rosszak, a kirekesztettek mi magunk, a főhősök vagyunk.
Mondanivalójában és rétegeiben A boldogságárus sem működik másképp. Rövid, tömör történetünk különböző madárfigurák képében mutat rá arra, hogy az egyes jellemek miképp állnak saját boldogságukhoz: mennyire alkuképesek, mennyire élnek ki-, vagy épp befelé. A felsorakoztatott madárkarakterek sajátosságaiban Carl Jung elméletére ismerhetünk, miszerint léteznek olyan, a tudatalattiból származó, ismétlődő emberi karakterjegyek, amelyek mindenkire jellemzők.
A boldogságárusban felsorakoztatott madárkarakterek lényegében egy-egy jungi archetípusnak a boldogsághoz fűződő viszonyát mutatják be. A fabula szemet gyönyörködtető illusztrációi Marco Somà munkáját dicsérik, ezekhez kapcsolódik az olykor csupán pár szóból vagy egy-egy mondatból álló szöveg. Somà rajzai sokszor a szereplők szeretetnyelvét reprezentálják, s utalnak arra is, milyen a környezet fogadtatása az egyes működésekre. A képeskönyv magyar nyelven 2021-ben jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában, Todero Anna fordításában.
Főszerepben a boldogság
Többszöri olvasásra, valamint az évszakok váltakozását követő illusztrációk részletes megfigyelésével megérhetjük, hogy Galamb úr, a boldogságárus nem először jár a madarak otthonánál; ősrégi furgonja, valamint a csengőszójának ismerős dallama messziről hirdeti érkezését az ügyfelek körében. A kufárnak a történetben nincs személyisége, csupán funkciója és szerepe: a boldogság terjesztése. A termék tehát ez esetben fontosabb, mint az, ki osztja.
Izgalmas lehet a galambra egyfajta szimbólumként is tekinteni: a madarat jól ismerjük mint a kereszténységben a lélek és a béke jelképét: „Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten lelke mint galamb leszállt és fölébe ereszkedett” (Mt 3.16). A galamb az egyiptomi és a zsidó hagyományokban a halhatatlanság képviselője is, így felmerülhet a kérdés: a boldogság halhatatlanná is tesz-e bennünket?
„A boldogságot meg lehet venni?”
A boldogság vajon megvásárolható-e? – szegezi a kérdést az olvasónak a könyv, s igyekszik is megválaszolni azt Galamb úr különböző működésű és motivációjú ügyfélkörének bemutatásával.
Az első vásárló, Fürj asszony rögtön egy egész dobozzal vásárol a termékből, ugyanis barátait várja vacsorára. Az fürj motívuma különböző kultúrákban a bátorságot jelképezi, s valóban, Fürj asszony nem fél megosztani a boldogságot. Ez egyértelműen visszatükröződik az illusztrációban kimerevített, őt körülölelő, idilli pillanatban, amelyben tisztán látszik, hogy a madárhölgy biztonságban érzi magát a környezetében élők között. Erre a nyugalomra utalnak az képek színei is.
A második vásárló Ökörszem, aki egyedül várja Galamb úr érkezését – nem is kér sokat, hiszen neki csak egy kis dobozra telik. Az összes szereplő közül az őt ábrázoló illusztráció a legbeszédesebb. Az álmodozó kishölgy egy mélabús illúzióba szerelmes: hol egy befogott felhő, hol a házon virágzó elmúlás rózsája, hol kiaggatott, elnyűtt ruhák, elszáradt, emlékeket idéző virágok vagy egy régi levél és szerelmes kép tudatja velünk, hogy vásárlónk igencsak „csőrrel, karommal” igyekszik belekapaszkodni múltjába. Egyszerre jellemzi karakterét az elmúlás és a megfoghatatlan utáni vágyódás, epekedés.
A könyvben itt jelenik meg egyedül emberi alak, egy monokróm házassági portré formájában. Ez rögtön ki is zökkent bennünket a madarak országában játszódó szövegvilágból, és elindíthatja a gondolatfonalat: madarak az emberek életére vágynak, míg mi, emberek a madarakéra. Miképp mi vágyunk a felhőtlen szabadságra, „szárnyalásra”, s sok esetben ezzel azonosítjuk a boldogságot, a tollas állatok meleg otthon, valamint életre szóló kapcsolatok után epekednek. Mi magunk vajon észrevesszük-e a boldogságot, ha „kézzel fogható” vagy karnyújtásnyira van? Vagy csak akkor az igazi, madártávlatban helyezkedik el, ha már szinte emberfeletti? – tehetjük fel a kérdést a kép böngészése közben.
A harmadik vásárló személyében Cinege asszonyt ismerjük meg, aki hatos csomaggal vásárol a boldogságból, hogy minden fiókájának egyformán jusson. A rajzon a szegényes házban a fiókák fizikálisan közel helyezkednek el a hölgyhöz, s igazán boldogok. Ő a gondozó archetípus megtestesítője; cselekedeteinek fő mozgatórugója az anyai védelmező szerep, valamint a környezetének boldoggá tétele. A cinege képe az irodalomban is visszatérő szimbólum, Bródy Sándor Lárvák című kisregényében például a fázó cinege a szív megtestesítője.
Galamb úr, a boldogságárus ismét tovaszáll, majd Búbosbanka asszony fészkénél parkol le furgonjával, vélhetően szenteste tájékán. Vásárlója ezúttal „a legkisebb dobozt választja, de abból egy tucatnyit. Karácsonyi ajándéknak szánja.” Az oldalpár színei élénkek, szereplői felnőttek, és látszik rajtuk, hogy élvezik a jelen minden pillanatát, a legkisebb boldogságot is megbecsülik. Tekintetük nyitott, bizakodó, közel húzódnak egymáshoz a fagyöngykoszorú alatt.
Ám nem mindenki adja könnyen magát, még ha a boldogság is a tét. Az édességbolt munkatársa, Csilpcsalpfüzike úr például a többi vásárló előtt próbál alkudozni a portékáról. A boldogságárus azonban visszahúzza a valóságba: nincs árengedmény! A boldogságot nem lehet féláron elkótyavetyélni”.
Megismerkedünk a művész Seregély úrral is, az árva archetípus megtestesítőjével, akinek – legalábbis saját elmondása alapján – nincs szüksége a boldogságra. Ő szándékosan feltépett sebekkel a szívében éli életét, még ha elhagyottnak is érzi magát, s végtelen mélabú öleli körül.
Seregély úr, aki művész (…) attól fél, hogy a boldogságtól elmúlna az ihlete. (Mert mindenki tudja, hogy a művésznek szenvednie kell.)”
De nem kell messzire mennünk, hogy lássuk az érme másik oldalát is. Fácán urat egy másik belső ösztön, a zendülés jellemzi; ő a lázadó archetípus megtestesítője. Nem csoda, hogy ő elvből nem is kér a termékből. Személyiségjegyének egyik mérvadó jellemzője, hogy könnyen önpusztítóvá válhat, ha nem változtat viselkedésén időben, így talán nem meglepő, hogy Seregély úrhoz hasonlóan ő is magányosan látható a képen. Végül azonban mégis beadja a derekát:
Boldogságkonzerv! Micsoda ostobaság! – Később aztán vásárol két dobozzal interneten.”
Végül egy kellemes, lágy, napsütötte őszi délutánon egy szegényes házikóhoz, Vörösbegy asszonyhoz érkezünk, aki Cinege asszonyhoz hasonlóan a boldogságot, ha tehetné, mind a szeretteinek adná. Unokáinak tartogatja a kis dobozokat, mert nem tudja, mit is adhatna nekik, hisz mindenük megvan – ahogy a szerző fogalmaz – „szegénykéknek”. Itt formál a társadalomról először nyíltan véleményt Davide Calí, amikor megsajnálja a gyermekeket, akik mindent birtokol(hat)nak a mai világban, csak épp a legfontosabbat, a boldogságot nem. Erről pedig eszünkbe juthatnak John Lenon szinte már elcsépelt gondolatai: „Megkérdezték mi akarok lenni, ha nagy leszek. Azt írtam: boldog. Azt mondták, rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”
A boldogságárus, feladatát letudva, hazaindul, azonban ezzel a történet nem ér véget. Amikor elhagyjuk a madarak országát, egy váratlan, érdekes szemléletváltás következik, amely nagyszerűen érzékelteti, hogy a madarak (akik repülhetnek, s látszólag mindenük megvan ahhoz, hogy szabadok lehessenek) mennyire másképp viszonyulnak a boldogsághoz, mint négylábú társaik, a földhözragadt, szürke kis egérkék. A hazaúton ugyanis a Galamb úr kocsijából kiesik egy doboz boldogság, amelyet Egér úr talál meg.
Felbontja, és azt látja, hogy ÜRES. Akárcsak a többi. Egér úr nem is lehetne ennél boldogabb! Pont egy üres dobozra volt szüksége.”
A könyv végén található, szöveg nélküli illusztrált oldal is érdemes a figyelmünkre: Egér urat láthatjuk, miközben gyermekeinek olvas fel egy mesekönyvből. Mögöttük egy, a mesei égig érő paszulyra emlékeztető növény terebélyesedik, kis házzal a lombjai között, akárcsak a népmesében. Ám ennek a kuriózuma az, hogy a flóra éppenséggel az ÜRES dobozból nő ki, amit a boldogságárus hagyott el legutóbb, ezzel is szemléltetve: élet terem ott, ahol kinyitjuk a lelkünket.
Egér úr történetünkben az ártatlan archetípus megtestesítője, az örök optimista, aki mindig a boldogságot keresi. A szürke négylábú totemállatként is igen elismert bizonyos kultúrákban, jellemvonásai a szerénység, a hétköznapi örömök tisztelete, a családhoz fűződő mély lelki kötelék, az élet határainak ismerete.
„manapság minden eladó”
Miközben A boldogságárus története során látunk a boldogsággal jól és rosszul bánó szereplőket is, az író nem bírálja őket, mindenkit egyformán tisztel (erre utalnak úr / asszony megnevezései is), hisz ő is érzi: a boldogságot elfogadni nem is olyan egyszerű. Calí tudja, mennyire mérvadó az, hogy a múlt mely árnyalatára rakódik rá a jelen, mert ez határozza meg reakcióinkat. El tudjuk-e, vagy inkább el merjük-e fogadni, hogy szükségünk van a boldogságra? Elég bátrak vagyunk-e láttatni szükségeinket, vagy inkább mi is vásárolunk két dobozzal az interneten, mikor senki sem lát, mert éhezünk rá, s bármennyire keménynek is akarunk látszani, mégiscsak a lelki üzemanyagunk ez a nemes portéka? Mert ebben az egyben egészen bizonyos, mind egyformák vagyunk.
Nincs olyan, hogy nem kell – állítja a kötet. Olyan van, hogy félek, hogy látják, hogy rettegek, hogy újra sérülök, vagy szorongok, ha mégis engedem, hogy megtörténjen, vagy ha kilépek a szerepemből, mert akkor mindenki látni, tudni fogja, hogy én is csak egy vagyok a millióból. Tanítsuk meg gyermekinknek, hogy ahogy „[a] kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok” (Alföldi Géza), úgy az is magunkkal szemben elkövetett öngyilkosság, ha taszítjuk azt, aki (vagy ami) a boldogságot kínálja, vagy legalábbis magában rejti az esélyét annak, hogy nap is érje az arcunk. Mert ez valami olyasmi, amiről beszélgetni kell, s azt nem lehet elég korán elkezdeni – David Calí és Marco Somà könyve pedig tökéletes alapja lehet ennek a beszélgetésnek.