Zsótér Indi Dániel és Vida Orsolya filmje a kollektív járványtapasztalatokat igyekszik helyenként humoros, másszor vérfagyasztó köntösben tálalni. A Karantén Zóna vállalásai feltétlenül szimpatikusak, de helyenként azért a kész mű nem tud felnőni az ambíciókhoz.
A koronavírus-járvány olyan közös élmény volt, melyről rögtön tudhattuk, hogy amennyiben egyszer túl leszünk rajta, bizony alkotások sorát fogja inspirálni. Nehéz egyébként az ilyen művekhez közelíteni, mert az általánosan használt esztétikai-történeti szempontokat bonyolult és talán nem is mindig érdemes ráhúzni ezekre a produkciókra. Amit feltétlenül észre kell venni, hogy az idő szempontja borzasztóan fontos: A Karantén Zóna fél évvel ezelőtt nem jelenhetett volna meg, fél év múlva pedig nem működne igazán. Sikerült egy olyan megjelenési dátumot találni, amikor a pandémia még egy eleven tapasztalás, de kívül vagyunk már annyira az élményen, hogy a humoros köntös nem hat ízléstelennek.
Zsótér Indi Dániel szkeccsfilmje öt történetet mutat meg a nézőnek, melyekben közös vonás, hogy a valóságra reflektáló szituáció valamilyen misztikumban oldódik fel (ebben a tekintetben hasonlít a címet ihlető Alkonyzónára). Így találkozunk párokkal, akik a karantén idején ismerik meg igazán egymást, gyerekkel, aki az online oktatással küzd, súlyos beteg nagypapával vagy a virtualitásba beleragadó fiúval. Kezdetben mindig úgy tűnik, hogy hétköznapi kihívásokkal kell csak küzdeni, azonban valójában valami más van a háttérben…vagy mégsem? Merthogy A Karantén Zóna talajvesztett pszichéket ábrázol, így mindig eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy tulajdonképpen minden csak a képzelet szüleménye.
Vannak kifejezetten érdekes ötletek a filmben, ugyanakkor a megvalósítás minősége kicsit egyenetlen. Az első történet nem igazán tartogat újdonságokat, a másodikban a fordulat erős morális kérdéseket vet fel, míg a harmadiknál a végkifejlet érződik kicsit hirtelennek. Az utolsó két szkeccs viszont egyértelműen a mozi fénypontja, az ötlet és a dramaturgia is ezekben működik a leginkább.
Azt egyébként mindenképpen el kell ismernünk, hogy a film a lehetőségekhez képest kifejezetten profi benyomást kelt. Nem érződik rajta a kis költségvetés és a közösségi jelleg, sőt, nagyon sok „hivatásos” alkotás megirigyelné ezt a fajta vizuális igényességet. Jók a színészek is, Tolnai Klára vagy Makranczi Zalán például olyan hideglelősen idegesítően játssza a topinfluenszert és a menő cégvezetőt, hogy a néző szinte az első mondatuknál menekülne, de hát ez is a cél.
Mindezektől függetlenül, ennek a filmnek a sikere azon áll vagy bukik, hogy mennyire tud érvényesen fogalmazni a coviddal kapcsolatban. Ezen a téren pedig azért bőven lehet hiányérzetünk. Nem igazán kapunk új nézőpontokat, inkább csak a mára már szinte klisévé váló elemek (valaki mindig ránk tör a videóhívás alatt, a szülőknek nagyobb feladvány a matekpélda, mint a gyereknek, folyamatos gyorskaját rendelünk, pornót nézünk stb.) jelennek meg. A két szék között némileg a földre ül A Karantén Zóna, mert a humor talán nem elég markáns ahhoz, hogy igazán fanyar karanténvígjáték szülessen, a meg-megpendített mélyebb témák viszont nincsenek kellően kidolgozva.
Pedig néhány alkotói húzás majdhogynem zseniális. Ott van például Muchichka László negyedik falat áttörő narrációja, amely pont az a tudatos camp-elem, mely kifejezetten jól áll egy ilyen produkciónak. Ezen felül a korábban említett negyedik szkeccs minden tekintetben kiemelkedik a film szövetéből: már-már kafkai vagy cronenbergi átváltozást látunk, amit nagyon sok szempontból értelmezhetünk.
Tolnai Klára egy olyan influenszert játszik, aki életmód- és szépségtipekkel vált ismertté, így természetesen hamar magához csábította az ígéretes karrier előtt álló barátját (Krausz Gergő). A fiú azonban elkezd furcsa elváltozásokat észrevenni a lány testén, először az ujjai tűnnek furának, majd szépen lassan minden testrésze torznak látszik.
A testhorror ebben az esetben egyéni és társadalmi szinten is interpretálható: egyrészt ugyanis arról van szó, hogy a fiú tulajdonképpen egy képbe szeretett bele, amelyet ő vetített ki a lányra, aki legyen bármilyen gyönyörű, nem tud felérni a projekcióhoz. Másrészről pedig bejön az a réteg is, hogy a testhez és a testképhez való viszonyulás hogyan változott meg, épp a lányhoz hasonló karaktereknek köszönhetően. Az a torzó, amelyet a végén az ágyban látunk, tulajdonképpen mi magunk vagyunk; így látjuk magunkat az ideális testhez viszonyítva.
Talán épp ez a gondolati mélység hiányzott a többi részletből, mindezektől függetlenül azonban A Karantén Zóna egyáltalán nem rossz film. Sokkal több ötlet van benne, mint a legtöbb manapság készülő moziban, még akkor is, ha ezek jó része végül megmarad egy izgalmas felvetés szintjén. Így pedig nem egy pandémiával kapcsolatos revelatív mű született, hanem olyasmi, amelyet nézve helyenként magunkat ismerve elmosolyoghatunk, de nagy megfejtéseket nem szabad várni tőle. Persze, látva a filmfinanszírozás jelenlegi tendenciáit, mindenképpen örülni kell az olyan organikusan, tehetségből és ambícióból készülő műveknek, mint amilyen ez is.
