Králl Kevin hatéves kora óta tudja, hogy filmrendező és forgatókönyvíró szeretne lenni. Számára nincs műfaji megkötés, üzenetek és történetek vannak, amiknek a zsánere csak egy külső váz. Díjnyertes animációs filmjei után, melyekben többek között foglalkozott a roma holokauszttal és az SZFE ügyével is, legutóbb az élőszereplős dokumentumfilmek felé fordult, és Budapest egy már jól ismert arcát, „Lufis Dávidot” vitte vászonra.
Volt olyan film, ami nagy hatással volt rád gyerekkorodban, és inspirált az eddigi utadon?
Érdekes, hogy egy konkrét film nem. A nagypapám rengeteg filmet nézett, könyvtárszerű, hatalmas polcokon tárolta őket, amikre gyerekként jó magasan fel lehetett nézni. Teli volt VHS-kazikkal és DVD-kkel, a legkommerszebb filmektől a művészfilmekig. Volt olyan, amin több héten keresztül függtem, de nekem inkább mindig a mögöttes tartalom volt a lényeg, és a folyamat, amíg az a film eljutott a nézőkhöz. Habár nem tudtam, hogy hogyan működik egy forgatókönyv, hogyan rakják össze gyártás szempontjából a filmeket, de mindenképpen mögé akartam menni. Tízéves koromban az olyan típusú DVD-ket vadásztam, amiken nem csak a filmet lehetett megnézni, hanem voltak rajta különböző extrák. Amin mondjuk volt audiokommentár angolul, az nekem minden pénzt megért.
Miről szólt az első filmed?
2015-16 környékén lett itthon is divat, hogy kifejezetten diákoknak szerveztek fesztiválokat, de a legtöbb még csak születőben volt. Az egyik ilyet a Budapesti Fesztiválzenekar szervezte, és az volt a lényeg, hogy különböző klasszikus zenei anyagokra, motívumokra kellett filmeket készíteni maximum hat percben. Erre készítettünk az osztálytársaimmal filmeket, és ott is arra figyeltem inkább, hogy ez ne csak jól passzoljon a meglévő zenei anyaghoz, hanem legyen valami mögöttes tartalom is. A munkánk arról szólt, hogy van egy fiatal lány, aki az egyik születésnapjára kap egy mobiltelefont, és az átalakítja a gyerekkori kapcsolatait. Ami addig teljesen személyes volt, átalakult olyanná, hogy csak ülnek egymás mellett, nyomkodnak valamit, és a szavak elvesznek. Mivel nincsen dialóg a filmben, így érthető, logikus volt a zene dominanciája.
Hogyan indította el a karriered ez a fesztivál?
A bemutatón olyan zsűritagok voltak, akik akkor aktuálisan nagyot alkottak a fiatal generációból, például Kárpáti György Mór és Deák Kristóf, utóbbi akkor nyert Oscart. Mindegyikőjük nagyon nyitott volt, lehetett kommunikálni velük már abban a fázisban is, amikor még csak megterveztem a filmet. Bár végül nem díjazták, mert néhány másodperccel hosszabb lett a megengedettnél, valójában így sokkal személyesebb kapcsolatom alakult ki a zsűritagokkal. Főként Deák Kristóffal tudtam négyszemközt beszélgetni, aki elmondta, hogy milyen szempontokat tartsak meg a filmből és miben fejlesszem tovább. Ez nekem mindennél többet ért, így akkor ez volt az első egyfajta dobbantóm, ahonnan elindulhattam.
Észrevettem, hogy nagyon mély témákat feszegetsz a filmjeidben. Hogy döntöd el, hogy milyen témát célzol meg, van hozzájuk személyes kötődésed, vagy csak társadalmilag megérintenek ezek az ügyek?
Félig-meddig tudatosan, félig-meddig nem. Az, hogy társadalmi témák érdekelnek, biztos, hogy személyes dologból adódik, mivel nagyon érdekel az emberközpontúság, és a társadalom az úgy jön, hogy van egy személyiség, aki kialakít valamilyen kapcsolatot az adott csoporttal, ami körbeveszi őt. Én mindig egy személyiségből indulok ki, és fontosnak érzem, hogy miből hová lép tovább az ember. Próbálok mindig valami újat felfedezni, de az üzenet mindig az, hogy fedezd fel önmagadat, legyél önmagad, és állj ki mellette.
Egy korábbi interjúdban olvastam, hogy a covid alatt fordultál az animációs filmek felé. Miért pont a papírkivágásos technikát választottad? Miben más ez, mint a digitális?
Valahogy ebben a digitális korszakban az animációs filmkészítők egy séma szerint gondolkoznak, érthető ez dramaturgiai, formai, és képi világ tekintetében is. Vannak még ma kísérletező animációk, de azt kell látnunk, hogy nagy százalékban a Pixar és Disney filmekhez kell mérni magunkat. Én meg igenis úgy vagyok vele, hogy ez mind csak egy külső réteg, és valahogy számomra sokkal kézzelfoghatóbb az anyag, a központi téma azáltal, hogy ezeket a figurákat én mozgatom.
A már elkészült filmjeidet egyetemi órákra készítetted, vagy csak kedvtelésből?
Teljesen függetlenek az óráimtól. Az első filmem a Cigaretta volt, amit 2020 nyarán kezdtem el csinálni. Mivel hús-vér stábbal nem tudtam dolgozni, de mindenképpen dolgoztak bennem üzenetek, ki akartam próbálni, hogy hogyan működnek ebben a műfajban.
Független filmesként hogyan tudod elérni, hogy az emberek megismerjék ezeket a műveket?
Fontos volt, hogy ne pályázatokra adjam be, hiszen különbség van pályázat és fesztivál között. Pályázatra egy anyagot készítesz, le van tudva, aztán mehetsz tovább, a fesztiválon pedig befogadják a filmet, az ad egy visszhangot, amit pedig tovább tudsz vinni magaddal. Az első állomásom a Diákfilm Fesztivál volt, ami után a Faludy Nemzetközi Filmfesztivál nemzetközi versenyprogramjába került be, ami által rámerészkedtem a nemzetközi vonalra és így eljutott Olaszországba, egy emberjogi filmfesztiválra is. Szépen lassan, tudatosan építettem fel azt, hogy bemutatkozzon, mert persze, nagyon jól hangzik egy díj, de ráéreztem, hogy az csak egy dolog, egyfajta külvilág felé mutató fenékrázás, nekem pedig inkább az a lényeg, hogy az emberek lássák.
A Tükörkép és a legújabb filmünk, a Ha egy kék lufi lennél producere, Vasas Petra nagyon céltudatosan dolgozik azért, hogy ezek a filmek minél szélesebb körben találkozzanak a közönséggel. Már a gyártás során is folyamatos figyelemmel kíséri a filmeket (a Tükörképben a figuratervezést is neki köszönhetem), hogy minél mélyebben kiismerje, milyen útja lesz a későbbieken a filmjeinknek. Általában ő intézi a szervezéseket és a fesztiváloztatást is.
Ha jól veszem ki a szavaidból, akkor egyelőre még csak fesztiválokon megtekinthetők a filmjeid, ugye?
Igen. Sajnos nagyon mostoha az itthoni helyzet. Nem csak én mint diákfilmes vagyok ilyen helyzetben, hanem a 20-30 évvel idősebb tanáraim is fesztiválokon mutatják be a filmjeiket. Nem csak azért, mert a támogatott filmek előnyt élveznek, hanem mert minden, ami nem egészestés játékfilm, hanem ettől teljesen különböző animáció, rövidfilm, vagy dokumentumfilm, azok nem kapnak nyilvánosságot.
Legutóbb élőszereplős filmet forgattál „Lufis Dávidról”. Az ő nevét én már elég régóta ismerem, te hogyan találkoztál vele, miért őt választottad?
Nagyon régóta kísért az ő története. 17-18 éves koromban minden reggel vidékről jöttem fel a Nyugatiba, és amikor én ideértem, ő már ott volt, délután három-négy felé pedig még mindig találkoztam vele, amikor mentem haza. Láttam, hogy lehet, hogy senki nem megy oda hozzá, de ő akkor is ott van, jelképez valamit, és ezt véghez szeretné vinni. Nagyon sokáig tartogattam ezt magamban, aztán elkezdte felfedezni a média, és eldöntöttem, hogy itt az ideje együtt dolgoznom vele.
Hogy történt a megkeresés?
Tudtam, hogy nagyon közvetlen személy, hiszen az utcán árul lufikat, de ettől függetlenül szerettem volna valami hivatalos formában megkeresni. Írtam neki egy levelet, és már aznap este válaszolt is, hogy nagyon szimpatikus neki az elképzelésem, csináljuk. Bár készültem saját anyaggal, azt szinte alkotótársként tovább lehetett gondolni vele. Például külön kérése volt, hogy ne tudjon arról, hogy mikor forgatunk, hiszen ő látássérült, és kövessük le egy teljes napját, de csak a végén, amikor narrációt veszünk fel vele, derüljön ki számára. Előtte egy pisszenést sem akart hallani tőlünk, hogy teljesen természetes legyen a jelenléte.
A járókelők sem árultak el titeket? A filmen az látszik, hogy egész sokan megtalálják, lehetett ez azért, mert látták, hogy ti ott sürgölődtök körülötte?
Nagyon érdekes, hogy lettek ugyan vágóképeink, amikor belenéztek a kamerába, de teljes mértékben mintha észre sem vették volna a jelenlétét. Valamennyire volt egy tudatos módszerünk, mivel lényegében csak egy kamerát használtunk, amire rákötöttünk egy mini puskamikrofont, és ameddig esetleg én ott mendegéltem az operatőröm mellett, addig a stáb külön tagjai messziről figyelték az eseményeket, hogy ne keltsünk feltűnést. Aki észre is vett minket, már tervezte korábban, hogy odamegy, és már közeledett Dávid felé, amikor kiszúrta, hogy vesszük, de nem buktatott le minket.
Mennyiben más egy ilyen filmnek az elkészítése, mint mondjuk a papírkivágásos technika, amivel az animációidat készítetted? Feltételezem, hogy többen csináltok egy élőszereplős filmet, mint egy animációs filmet. Hányan voltatok ezen a forgatáson, és kinek mi a szerepe?
Volt már olyan forgatás, amin mondjuk tizenketten-tizenhárman voltunk a helyszínen, ami ehhez viszonyítva nagy, de alapvetően kerülöm azt, hogy túl nagy tömegben legyünk. Összesen hárman vagy négyen voltunk kint a helyszínen, a többi részt leginkább az utómunka stábja alkotja. Az animációra pedig ez hatványozottan igaz, hiszen szinte csak egy-két ismerősöm van ilyenkor, akikkel együtt dolgozom. Én kifejezetten szeretem, amikor a játékfilmeknél közel ötvenen vagy húszan vagyunk, de vannak ezek a „lepusztult” pillanatok, amikor úgy érzem, hogy a film azt követeli meg, hogy legyen minél letisztultabb és minél jobban figyeljünk rá.
Hogy fogadta Dávid a filmet?
Nagyon nyitott volt. Először még nem mondta ki konkrétan, de utána már egyre jobban sugallta felém, hogy megbízik bennem, és látja, hogy határozottan lesz végigvéve az egész munkafolyamat. Az első, vágatlan változatot a feleségével nézte meg otthon, ami után azt jelezte vissza nekem, hogy már évek óta nem látott olyan filmet, aminek ekkora szíve van, függetlenül attól, hogy ő szerepel benne, mert az tetszik neki igazán, ahogyan megközelítettük.
Ez a film már elérhető valahol, vagy ezt is viszitek előbb fesztiválokra? Mi lesz a további sorsa?
Igen, ez is fut majd egy fesztivál kört. Itthon is lesznek bemutatói és külföldön is szeretnénk minél szélesebb körben vetíteni. Tekintettel arra, hogy ez nem egy háromperces animáció, hanem egy 23-24 perces dokumentumfilm, valamennyivel kitágul a befogadó közege.
Szerinted ez az ő megítélésén, sorsán tud segíteni valahogy?
Nagyon szeretnék hinni benne. Sokan érkeznek előítéletekkel, először az egyetemen is nagyon sokan úgy közelítettek felé, hogy én egy hajléktalanról fogok készíteni egy dokumentumfilmet, de ő nem az. Az a célom, hogy egyrészt árnyaljuk ezt a képet, másfelől pedig, hogy az emberek ne hamis képet lássanak róla, hanem a célját.
Ha jól láttam, akkor van még egy élőszereplős filmed, a Nélküled.
Igen, ezt januárban adtuk ki és két külföldi vetítés után most Cegléden is leadták. Ez egy hatperces, élőszereplős film, szavak nélkül. Szintén az a lényege, hogy milyen kapcsolatrendszer alakul ki két karakter között, akik nem beszélnek, és hogy mennyire lehet a különböző jellemábrázolást csak testbeszédben elmondani. Tehát ameddig mondjuk nagyon dinamikus a hangjátéka az animációs filmeknek, a dokumentumfilm kevés hangot és beszédet használ, inkább atmoszféra hangok kísérik végig.
Mik a terveid a jövőre nézve, miken dolgozol?
A Dávidról szóló film fogadtatását nagyon várom már. Miután ez meglesz, szeretnék belevágni az első egészestés filmembe, amiben lehet, hogy vegyítve lesz a papírkivágásos animáció, és az élőszereplős film.
